1. nap: repülés athéni átszállással Karpathosra
2. nap: Kyra Panagia, Apella, Pigadia (33 kép)
3. nap: Kyra Panagia (dél), Achata, Lefkos, Mesochori (30 kép)
4. nap: Kyra Panagia (észak), Lefkos, Olympos (31 kép)
5. nap: Kato Lakkos, Agios Ioannis, Sfaka, Manari, Agnontia, Agios Minas, Nati, Diafani, Vonanda, Avlona (62 kép)
6. nap: Makris Gialos+Limni+Vatha, Diakoftis, Christou Pigadi, Damatria, Ammopi: Votsalakia, Pera Ammos (23 kép)
7. nap:
Apella, Pigadia (20 kép)

Karpathos diavetítés 1. rész (1-7. nap) 199 kép
Karpathos diavetítés 2. rész (8-14. nap) 207 kép

8. nap: Menetes, Agios Theodoros, Agrillaopotamo, Michaliou Kipos, Diakoftis, Makris Gialos, Mikri Ammopi (34 kép)
9. nap: Agios Nikolaos, Adia, Proni, Kamarakia, Finiki, Arkassa: Agios Nikolaos-öböl, (Pyles-Othos-Volada-Aperi) (49 kép)
10. nap: Manari, Kyra Panagia, Pigadia (31 kép)
11. nap: Kyra Panagia, Pigadia, Fokia, Ammopi (29 kép)
12. nap: Olympos, Lefkos: Potali, Arkassa: Agios Nikolaos-öböl (32 kép)
13. nap: Pigadia, Apella, Pigadia (26 kép)
14. nap: Kyra Panagia, hazarepülés (6 kép)

2. nap: Kyra Panagia, Apella, Pigadia

Soha ilyen izgalommal nem vártunk még egy nyaralásunkat sem, ugyanis hetekig úgy nézett ki, a görög sztrájkhelyzet miatt nagy eséllyel meghiúsulhat az egész utazás! Éreztem én tavaly, Athént nem ártana kikerülni, ezért is akartam először Krétára repülni és onnan kompozni Karpathosra, hisz legnagyobb eséllyel az athéni reptér dolgozói sztrájkolhatnak ugyebár... De sehogy sem jött ki a menetrend, a krétai géppel pont lekéstük volna a karpathosi kompot, visszafelé pedig mindenképpen biztosabb a repülő, hisz az nagy szélben is felszáll, míg a kompokat akár törölhetik is, ráadásul a görög tengerésznép sokkal makacsabban reagál, ha a jogaik megnyirbálásáról van szó.

Rodoszra is repülhettünk volna és onnan tovább Karpathosra, de ez a csatlakozás sem stimmelt, míg az athéni átszállás minden szempontból jól illeszkedett az útitervünkbe, sehol sem kellett plusz éjszakákat eltölteni, amit az ember sokszor kidobott időnek érez, ha minél előbb el akar jutni a hőn áhított úticélra. Karpathos pedig varázserővel bír: minél többet kutattam utána, annál erősebb volt a vonzás, míg a végén már úgy éreztem, belehalok, ha az idén nem jutunk el!
Élőben követtem a görög parlament mindent eldöntő szavazását, s amíg ki nem derült, hogy az ország ezen a nyáron nem megy csődbe, szinte semmi mással nem bírtam foglalkozni, s madarat lehetett volna velem fogatni, amikor legalább ez a veszély valamennyire elhárult. De a görög nem az a belenyugvós fajta, nagyon is várható volt egy erősebb sztrájkhullám, csak idő kérdése, mikor... Minden nap többször ellenőriztem a görög sztrájknaptárt: csak zöld színt ne lássak - az azt jelenti, a közlekedési dolgozók sztrájkolnak, akik nagyon is összetartóak, s ha ledől az első dominó, azonnal magával rántja a többit: ha a komposok sztrájkolnak, köztudottan a légiirányítók hajlandósága is ugrásszerűen megnő... Az aktuális görög helyzetről itt is érdemes tájékozódni.
Az utazás előtti héten már pattanásig feszült a húr, az Európai Unió is meglehetősen tanácstalannak tűnt, a taxisok pedig makacs tiltakozásba kezdtek. Már kezdtem bánni, miért is nem utazási irodával megyünk, mert erre is lett volna lehetőség az Aeolusszal, de nem akkor, amikor az ember már beleszeretett Kyra Panagia szikláiba és Lefkos lapos partjaival kellene beérni, távol mindattól, ami a legjobban vonz a szigetben... Még januárban lefoglaltuk a szállást és megvettük a repülőjegyeket, annyira tetszett mindenkinek a Blue Waves apartmanház, ahol az erkélyen ülve egyszerre lehet gyönyörködni a csodálatos színű tengerben és az azt szegélyező monumentális sziklafalban, még mielőtt bármiféle emberáradat odaér.
Keddi napon volt esedékes az utazás, előtte pénteken indult egy Aeolus turnus Karpathosra, s fel is hívtam az irodát, hátha adnak el csak repjegyet odafelé, akár csütörtök esti ajánlatot is elfogadtunk volna, csak mehessünk. De valamilyen érthetetlen oknál fogva nem voltak hajlandóak eladni az utolsó helyeket sem, pedig még este is volt last minute ajánlatuk, azaz a gépen is lett volna hely, mi pedig négy nappal tovább maradhattunk volna a szigeten, ráadásul biztosan odaértünk volna...
Szerencsére péntek délben megnyugodhattunk végül, amikor a görög tengerész szakszervezetek ígéretet tettek arra, hogy augusztus végéig nem lépnek sztrájkba, mivel nem akarnak még nagyobb kárt okozni az országnak a turistaszezon kellős közepén. Talán az volt a szerencsénk, hogy közben az Európai Unió is kedvező döntést hozott az ország sorsát illetően és már a görögöknek is elege lett az egy hete tartó taxissztrájkból, s amíg mi már nyaraltunk, a reptéri dolgozók szakszervezete is hasonló ígéretet tett. Soha jobbkor! :)
Szóval gond nélkül megérkeztünk végre Karpathosra, az átszállás is simán ment az Olympic Air esti járatára, felvettük a már februárban lefoglalt bérautónkat a reptéren és szépen sötétben elkanyarogtunk Kyra Panagiába, ahol várt minket a csodás szobánk. S persze az első reggeli sétánk egyenesen a parta vezetett, ahol szélcsend és tükörsima víz fogadott minket, azaz minden készenállt egy igazi strandolós napra, s pontosan ezt is tettük. Végre! :)
Amikor este megérkeztünk, a Blue Waves tulajdonosa, Nikolas nagyon kedvesen fogadott minket, mindent megmutatott a szobában és hangsúlyozta, reggel nagyon meg fogunk lepődni, mert most semmi nem látszik abból a csodából, ami Kyra Panagián van. Fogalma sem volt, mi pont ezért mentünk oda és vállaltuk a saját szervezés "fáradalmait", mert valójában ez az egyik legélvezetesebb része az utazásnak, hisz így minden olyan lehet, ahogy mi szeretnénk, nem kell beérni az utazási irodák szűkösebb kínálatával. Még saját termelésű és palackozású üdvözlő bor is volt elkészítve a szobánkban, ilyenkor sajnálom, hogy egy kicsit sem szeretem...
Ezen a napon volt a legszebb a víz Kyra Panagián, a teljes szélcsend miatt a víz gyönyörűen és kristálytisztán csillogott. Már negyedik napja állt a levegő a szigeten, ami ritka alkalom, hisz Karpathost az egyik legszelesebb szigetként tartják számon, de azért nem olyan vészes a helyzet, mint ahogy sokan gondolják. Főleg, ha nem görög időjárás-előrejelző oldalakat figyelnek, ahol szinte egész nyárra 6-7-es erősségű szeleket mutatnak, elrettentve a szigetre készülőket: hogy lehet ezt kibírni?
Szerencsére a görög Poseidon rendszer barátságosabb 3-4-es erősségű szeleit tapasztaltuk meg mi is legtöbbször, ami nem jelenti azt, hogy nem találkoztunk 7-essel, s ezzel egyszer meg is gyűlt a bajunk a hegyekben - erről majd később. A lényeg az, hogy bátran el lehet indulni Karpathosra, ahol akkor is lehet találni szélvédett öblöket, amikor helyenként úgy tűnik, mindjárt letépi a fejünket a szél! ;) Csak ezért senkinek se menjen el a kedve! A Kyra Panagiát északról szegélyező sziklafal is nagyon jó szolgálatot tesz, nemcsak a gyönyörű kilátás, hanem a szigeten nyáron uralkodó észak-nyugati szelek miatt is.
Kyra Panagia a hegyekben vezető útról
Nagyon-nagyon tetszett Kyra Panagia, s a tervek szerint az egész első napunkat itt akartuk tölteni, de csak nem bírtunk a fenekünkön ülni, hisz éjszakai sötétségben autóztunk a szállásunkra, semmit sem látva abból a csodából, ami úgy megbabonázott már a képekről is. Minél előbb akartunk látni más tájakat is, s mi is lehetne a második, mint Apella?

2004-ben választották meg a Földközi-tenger legszebb strandjának, nem véletlenül, remélem, ez valamennyire a képeken is megmutatkozik. S bár semmiképp sem tudnak versenyezni a valósággal, annyit azért a képek is elárulnak, tényleg egy kivételes szépségű öbölről van szó, ahol nemcsak a táj, hanem a tenger is igyekszik a legjobb formáját hozni, mintha a saját hiúságuknak akarnának hízelegni! :)

A látvány már fentről is lenyűgöző, de odalent a parton állva tátja el az ember leginkább a száját, amint kis porszemként végignéz a monumentális hegyoldalakon, amelyeket a görög istenek a lehető legszebben díszítettek fel, egytől-egyig műalkotásnak tűnő, művészien odahintett fákkal!
A víz színe is valami gyönyörűség, s hogy véletlenül se legyen "unalmas" a táj, kopár hegyoldalak is feltűnnek az északi látóhatáron, felpezsdítve az ember vérét: igen, oda is megyünk még! :) Az első két napra strandolást terveztünk, aztán két napra miénk lesz egy dzsip, amivel nemcsak Olymposba, hanem az északi rész legszebb strandjaira is eljuthatunk!
Ennek tudatában még jobban esik a strandolás, Dóri most még karúszóval úszik, hogy kitapasztalja a viszonyokat. Úszócipő sem árt, hogy kényelmesebb legyen a vízbemenetel, bár sokan nem élnek vele, inkább élvezik a szépen lekerekített köveken való botorkálást, de ez legyen életük legsúlyosabb gondja! :)
Miután én is kiúszkáltam magam, irány az Apella déli végén található kis eldugott öböl, hogy felderítsem, érdemes-e oda átvinni a családot, vagy maradjunk ezen a csodálatos parton, ahol meglepő módon egyáltalán nincsenek sokan, napközben is találni napernyőt, ha valaki nem érné be a fák árnyékával. Mi az első sorban telepedtünk le, mert bizony imádjuk, ha közvetlenül mellettünk hullámzik az a gyönyörűséges tenger.
A part déli végében kötnek ki a Pigadiából érkező kirándulóhajók, s szerencsére nem sok vizet zavarnak, egyszer sem özönlött a partra annyi ember, ami kárára vált volna az édenkerti hangulatnak. Inkább díszei voltak az öbölnek a fel-feltűnő kis hajók, érdekes volt nézni, ahogy fürgén jönnek-mennek.
A déli részen már napernyők sincsenek, így mindenki találhat az ízlésének megfelelő partszakaszt. Közvetlen a víz mellett jobban érezni a szelet, ha valaki teljes szélcsendre vágyik, telepedjen a hegyek lábához a fák alá: olyan lesz, mintha a moziban ülne és 3D természetfilmet nézne. Csak sokkal szebb! :)
A napernyőktől kb. 300 métert kell felfelé gyalogolni, ha valaki át szeretne kukucskálni az Apellától egy termetes szikla által elválasztott kis öbölbe, amiről sokan nem is tudnak, hacsak nem hajóval érkeznek a strandra, hiszen akkor előtte haladnak el. Előzőleg azt hittem, biztosan ez lesz a kedvencünk, mivel ide csak kevesen mennek át, de valójában nem is kellett menekülni a tömeg elől, mert annak hűlt helye sem volt! :)
Fel lehetett mászni egészen a szikla peremére, ahol a mélybe nézve lenyűgöző látvány fogadta az embert: egy teljesen néptelen kis helyes strand, ami talán a sziget egyik legkedveltebb kis öble lehetne, ha nem éppen a fenséges Apella mellett osztottak volna neki helyet... Így azonban még a másodhegedűs szerepét sem kaphatja meg, de aki magányra vágyik és le tud mondani Apella csodás panorámájáról, bizonyára nem fog csalódni!
Gondoltam is, jó lesz nekünk mára ott, ahol már letelepedtünk, s nem is siettem vissza, inkább kiélveztem a gyönyörű táj látványát és persze kattogtattam a gépet folyamatosan, hogy legyen mit hazavinni. Ha ezt megmutatom a családnak, majd maguktól akarnak jönni, még csak rábeszélni sem kell! ;)
Ez a kép a "titkos" strandra vezető gyalogút egyik szakaszáról készült, ami egy kicsit sem megerőltető, de azért nem árt egy kis egyensúlyérzék, mert van, ahol a kitaposott út nagyon elkeskenyedik, vagy épp kapaszkodni is kell egy kicsit, mert nem lépésnyi a szintkülönbség. Igazából gyerekkel sem gond, nyugodtan neki lehet vágni.
Viszont egyhuzamban nem lehet rajta végigmenni, mert bizony többször meg kell állni gyönyörködni a színekben és a kilátásban, s ha az embernél netalántán fényképezőgép is van, még lassabban fog haladni, mert hol az egyik, hol a másik fa mögül kell kikukucskálni, hogy még érdekesebb legyen a kép...
Azért előbb-utóbb mindenki vissza fog érni, s milyen jól is esik egyet csobbanni a séta után! Persze azonnal elmondtam, mit láttam, de egyelőre senkit sem izgatott igazán a dolog: minek innen bárhová is menni, amikor itt minden úgy tökéletes, ahogy van? S most már én is nyugodtan tudtam strandolni, mert már láttam a valóságban is, mi van a szikla mögött, nemcsak képeken.
A víz nagyon kellemesre melegszik július végére, akár órákig benne lehet lenni anélkül, hogy az ember fázna, s ez Kyra Panagiára is áll. Csak a változatosság kedvéért jöttünk ki időnként, hogy a partól is élvezhessük a csodát, mert ez valóban az!
Mivel estére Pigadia volt a cél, nem maradtunk addig, míg a hegyek árnyéka beborította a strandot, s nem is volt nehéz a búcsú, hiszen tudtuk, ide még biztosan visszajövünk. Még tavaly megfogadtam, most két hétre csak egy sziget lesz, hogy szabadon válogathassunk, hová hányszor akarunk visszamenni, s ne legyen az a "rohanás" érzés. Pedig nem is rohantunk, csak a gondolat fájt időnként, hogy lehet, ide már vissza sem jövünk...
A felfelé kanyargó útról azért még vissza-visszanéztünk, s pár képet még innen is elkattintottam a térhatás kedvéért. Fent Apella déli vége, ahol a kirándulóhajók is kikötnek, balra szintén, mögötte Mini-Apellával és a kettőt elválasztó sziklával, aminek egészen a tetejére másztam a kilátás kedvéért.
Apella felett három helyen is meg lehet állni kocsival az út szélén, s amikor erre jártunk, szinte mindig meg is tettük, annyira ellenállhatatlanul szép! Olyan ő Karpathoson, mint Myrtos Kefalónián, amit a róla készült képek száma is híven bizonyít...
Apellán van egy taverna felette pár stúdióval, ha valaki szeretne itt lakni, a nagy szálláskereséskor viszont nem találtam a honlapját, ami nem is baj, hiszen így legalább nyugodtan lakhattunk Kyra Panagián. Nagy gondban lettem volna, ha választani kell a két hely közül...
Kyra Panagia és Apella légvonalban nagyon közel van egymáshoz, de elég nagy kerülőt kell tenni, ha az ember végig aszfaltozott úton akar menni. Nem mintha ez gond lenne, mert annál tovább lehet gyönyörködni a tájban, s ezt mi csak élveztük. Hazaugrottunk lezuhanyozni, aztán este irány Pigadia és az első idei igazi görög gyros, mert lassan ez is rituálé nálunk, nemcsak az első napi strandolás... :)
S olyan finom gyrost ettünk, amit máig is emlegetünk, nem hiába a sok dicséret, amit a fórumon olvastunk a híres sarki gyroszozóról. Köszönjük Vojandi és Kristi, s tovább terjesztjük az igét, erről mindenkinek tudnia kell! Szóval parti sétány kikötőhöz közelebbi fele, szökőkútnál lépcsőn fel, a partra merőleges utcán végig, s jobbra az olcsó és finom vacsi garantált! De érdemes kipróbálni itt a gyros tálat és a görög salátát is, kiadós és az átlagosnál sokkal finomabb! Pigadiáról még később, mert bizony a "fővárosnak" is jár méltatás! :)

3. nap: Kyra Panagia (dél), Achata, Lefkos, Mesochori

Elég későn értünk haza a pigadiai vigadás után, így másnap reggel csak engem ébresztett időben az izgalom: körül kellene nézni Kyra Panagia déli szomszédságában, mert erre is van egy elhagyatott öböl, s nem ártana kinyomozni, mennyire alkalmas a családnak a megközelítés. Az apartmanházunk mellett volt egy hosszú lépcső, gondoltam, biztosan onnan vezet tovább valami kis gyalogút, hisz mi másért építenének ilyen masszív, széles lépcsősort?

 

Szépen meg is másztam a hetvennél is több lépcsőfokot, aztán fordulhattam is vissza, mert bizony csak egy magánház bejáratához jutottam... Sebaj, menjünk akkor a templomhoz, ott biztosan találok valami kitaposott ösvényt, ami felvisz a déli partra.
A templom melletti impozáns fekvésű Acropolis Stúdiók előtt vezet el az eleinte kiépített, lépcsős járda, ami a lakott terület elhagyása után keskeny ösvényre vált, miközben az ember egyre feljebb jut és nem győzi tátani a száját: jajj de szép!!!
Mindenütt festményként pózoló fák, amelyekből jópár persze lencsevégre is került, mögöttem Kyra Panagia imádott sziklafala, előttem a csábítóan ismeretlen út, a mélyben pedig a csodásan kéklő tenger.
Ennyi szépség láttán nem is akartam és nem is tudtam volna visszafordulni, pedig a mászáshoz nem épp a legmegfelelőbb magasabb sarkú papucsot húztam fel, talán a lépcsőre gondoltam, amihez képzeletben egy kellemes sétautat társítottam... Most már késő volt mászócipőt venni, s nem is volt gond, amíg felfelé mentem, hisz a magasabb sarok ott csak besegít.
Rájöttem, egy igazi túraútvonalon vagyok épp, amit a kövekre festett piros jelzések mutattak, amiről viszont időnként letértem, mert annyira vonzott a magasból is az a gyönyörű tengerkék! Még egy szakadék szélére is kisétáltam, de azért nem ártott vigyázni, mert a szirtek szélén már nagyon is volt légmozgás, s túl sok szépség vár még rám ahhoz, hogy ennyivel bevégezzem... ;)
Viszont a látvány magáért beszél, még ha a valós mélységet a képek nem is tudják visszaadni, nem igaz? Egy leomlott sziklafal tetején álltam épp, a mélyben mindenféle nagyságú és alakú sziklatömbök hevertek szanaszét, már elég régóta ahhoz, hogy a természet becsempésszen egy kis üde zöld színt is a napfényt szinte fehérlően visszaverő látványos sziklaformációk közé, méghozzá csodás karpathosi fák formájában, ami megkülönbözteti ezt a szigetet sok más görög testvérétől.
Eddig is lenyűgözött a görög táj, de amit Karpathostól kaptam, valami teljesen más érzés volt, mégis görögebbnek éreztem, mint eddig bárhol bármit, s még csak azt sem tudom megmondani, miért. Nem kellettek kék-fehér házak, keskeny kis kanyargó utcácskák, feketébe öltözött görög nénik vagy épp csacsigoló bácsik, elég volt csak úgy belebambulni a tájba, hogy átjárjon ez az érzés.
Egyik kedvenc képem is itt készült, s bármennyire furcsa, nekem valahogy pont erről az érzésről mesél. A sok alászakadt sziklatömb közül merész alakjával szinte kiáltozott: engem fényképezz le, itt vagyok, hát nem látod? De, de - mondtam, s már kattant is a fényképezőgép. :)
A szakadék jobbról ebben a merész sziklafalban végződött, s mintha azt parancsolta volna a természet romboló erejének: "Elég volt, engem már nem fogtok leomlasztani, én majd megállítom a támadást!" S eddig mindenképpen sikeres volt a védelem, ugyanis az út még innen is felfelé vezetett, s hogyan is tudtam volna megállni?
Pedig visszanézve már elég magasan voltam, hogy beérjem a kilátással, de még mindig nem láttam azt a kis eldugott öblöt, amit kerestem, s ugyebár ez volt az eredeti cél. Jó érzés volt Kyra Panagia sziklafalát felülről szemlélni, főleg úgy, hogy a saját erőmből jutottam fel idáig, bár máshogy nem is lehetett volna.
Aztán egyszer csak feltűnt a képekről már ismert öböl, de itt már lefelé vezetett az út. Kis gondolkodás után neki is vágtam, hisz már itt vagyok a célegyenesben, de az út túl meredeknek bizonyult, főleg a magassarkú papucsban. Így kénytelen voltam visszafordulni, s egyébként is ideje volt visszatérni, hiszen azt sem tudják, hol vagyok, csak annyit mondtam a félálomban lévő lányomnak, megnézem, hová vezet az a hosszú lépcső, amire neki még felnézni is fárasztó volt, nemhogy megmászni... ;)
Visszafelé még újra megcsodálhattam a tájat s azon gondolkoztam, azért csak jó lenne ide elhozni a családot s biztosan lesz még rá alkalom az elkövetkező tizenegy napban. De még vár ránk annyi sok szépséges távolabbi hely, először azokat nézzük meg, s ha majd kellőképpen kifogytunk az újdonságokból, itt még repetázhatunk.
Achata
Nagyon kimelegedve értem vissza, hiszen szinte végig lefelé vezetett az út, s volt, ahol kétszer is meg kellett gondolni, hová lépjek az ideálisnak nem mondható "mászócipőmben". Így hiába áradoztam a sok szépségről, amit láttam, a kipirosodott arcomat és izzadt testemet látva valahogy nem fogta el őket a vágy, hogy ezt ők is élvezzék... Azt hiszem, a marketinget tanulnom kell még... ;)
A szélelőrejelzés szerint ma erősödésre lehetett számítani, s így is volt, ezért ma valami szélvédett öbölbe érdemes menni, s itt van a közelben Achata, egy Kyra Panagiához hasonló fekvésű, bár valamivel kisebb öböl, ahová szintén nagyon szép panorámás, aszfaltozott út kanyarog le, csak éppen szállások nincsenek.
Persze itt sem tudtam ellenállni a sziklamászás örömeinek, pedig a reggeli "séta" után azt hittem, mára ebből ennyi elég volt, mégsem tudtam ellenállni a szép kilátás lehetőségének. Vannak még természetes doppingszerek is, s még csak az egészséget sem károsítják, sőt! :)
S valóban megérte felmenni, s még csak fárasztó sem volt: az aszfaltozott úton kell visszasétálni egy darabon, onnan pedig pár perc alatt el lehet érni azt a magasságot és pozíciót, hogy a strand az ember lába előtt heverjen.
A víz most nem volt olyan áttetsző, mint a képeken, amit előzőleg láttam erről az öbölről, de a nyílt tengeren feltűnő tarajos hullámokat látva ezt egy kicsit sem csodáltuk. A szikla védő hatása nélkül itt igazi hullámparadicsom lenne.
A strand mellett barátságos, árnyas parkoló van elegendő hellyel, egy snack bár és egy taverna, amit később ki is próbáltunk, mert pont itt tört ránk az éhség. Érdemes megkóstolni például a tonhalsalátát, ami az átlagtól eltérően itt csak egy pástétom, de nagyon finom és könnyű, s a nagy melegben nehezebb ételre az ember valójában nem is vágyik.
De előtte volt idő egy jó kis strandolásra, amit Dóri kifejezetten élvezett, bár néhol egy kis szemetet véltünk felfedezni a vízben, ami valószínűleg az öbölben állomásozó csónakok használói révén kerülhetett a vízbe.
A parton is üldögéltünk egy kicsit, ahol átlapoztam a Karpathosról előző este Pigadiában vásárolt könyvemet tele sok szép képpel, szívdobogtató volt! :) Dóri pedig kavics-cserét hajtott végre: a Kyra Panagián begyűjtött kavicsokat este szétválogatta, mi az, ami mégsem tetszik annyira, s azok most Achatán találtak új otthonra. Azt nem tudom, a kavicsok ennek mennyire örültek...
Mit csináljunk ebéd után? Az autókölcsönzős a reptéren azt mondta, a holnaptól esedékes dzsipünket már ma este felvehetjük Lefkosban, így ésszerű volt mára Lefkos strandjait is célba venni, ha már úgyis arra járunk. Lefkos előtt egy hatalmas leégett erdőt is láttunk, s bár érdekes volt a látvány, egyben nagyon lehangoló is, hiszen elképesztő érték veszett itt kárba!
Lefkoson először Potali hullámzó strandjára érkeztünk, de tudtuk, hogy az éppen alvó Dórink most egy nyugodt, homokozós strandra vágyik, ezért megkerestük Gialou Chorafi szélvédett öblét, s volt is nagy öröm, mikor meglátta! :)
A víz lassan mélyül és a szélén megrekedt algapacák ellenére nagyon szép, bár ha alaposan megnézi az ember, benne mindenhol algaszösz úszik, de ez nem csökkenti az élvezeti értékét. Hűvösebb, mint a keleti parton, de kisgyerekkel nagyon jó választás, sokáig sekély, így jól lehet benne gyakorolni az úszást.
A parton pedig remekül lehet homokvárat építeni az aprószemű és tapadós homokból, bár a napernyők körzetében nagyon sok a hangya, mert a napernyősök nemcsak bérleti díjat szednek, hanem kívánságra finom falatokat is hoznak, s a leszóródó morzsákra könnyen összegyűlik az aprónép.
Estefelé elmentünk a Hot Wheels autókölcsönzőbe, de a dzsipünk majd csak egy óra múlva lesz elérhető, ezért egy hirtelen ötlettől vezérelve veszünk néhány gyrost a kölcsönzővel szemben, becsomagoltatjuk, visszaautózunk pár kilométert Mesochoriba, ahol van egy nagyon szép főtér, na ott majd megesszük, miközben gyönyörködünk a kilátásban! :)
Mesochori az egyik legszebb fekvésű falucska Karpathoson mesés naplementékkel, amit egyébként is ma szerettünk volna megejteni, csak egy kicsit előrehoztuk, hogy ne esti sötétségben sétálgassunk majd a hangulatos kis utcácskákon, mert a dzsipre még egy órát kellett vorna várni Lefkosban.
A faluszéli parkolóban hagytuk a kocsit, ahonnan az egész települést be lehet látni, bemértük a főtér irányát, aztán bevetettük magunkat a szűk kis utcácskák labirintusába kezünkben a gyrosos szatyrocskákkal :), s egyszeri iránytévesztéssel célt is értünk, közben még egy földalatti forrást is felfedeztünk.
A koraesti fényárban úszó, hatalmas sziklatömb sík tetejét elfoglaló rendkívül tágas teret pirostetejű templomok díszítették, körbe mindenhol védőkorlátok, nehogy valaki a csodás látványba belefeledkezve a mélybe zuhanjon, ami nem lett volna nehéz.
Leültünk a korlát melletti egyik kőpadra a templomoktól tisztes távolságban, kissé szégyenlősen elővettük a gyrosainkat, de nem sokáig tartott az ízélvezet, mivel a rágós hús meg sem közelítette a pigadiait, még át sem sült rendesen, ezért a Lefkosba vezető úton található kuka mellett várakozó cica vacsorája lett belőlük, aki lehet azóta is minden este ott várja a mennyei étket! :)

Lefkosba visszaérve ott várt a kis piros Suzuky Jimny-nk, ami leginkább egy játékautóra emlékeztetett, mégis egész kényelmesen elfértünk benne, s a sötétben szépen hazaautóztunk. Kíváncsiságból bekapcsoltuk a GPS-t, ami meglepő módon minden kis földutat jól ismert, éppen ezért volt sokszor nevetséges, hová is akar elirányítani minket, s egyszer még majdnem be is dőltünk! Volt nevetés másnap, amikor terepjáróval jártunk az ajánlott úton, pedig nem lett volna olyan vidám, ha ott akkor este elakadunk...

4. nap: Kyra Panagia (észak), Agios Nikolaos, Lefkos, Olympos

Másnap reggel először a Kyra Panagia felett található sziklát vettük célba, mert gyönyörű képeket láttam róla a szállásunk honlapján, s mindenképpen szerettem volna valami hasonlót. A Google Earth és a GPS szerint arrafelé pont ki lehet jutni a Spoa felé vezető útra, ezért még útba is esett, s fényes nappal volt alkalmunk meggyőződni, hová is ajánlotta az a kedves női hang a biztonságos letérést... Pedig néhol a négykerék-meghajtás is bőven elfért!
Gyanútlanul autókáztunk felfelé a meglehetősen rázós és meredek úton végig a csodás kilátásban gyönyörködve, amikor a szikla tetején található apartmanházhoz érve egy másik zöld "játékautó" állta el az utat, s épp azon töprengtünk, mit csináljunk, amikor a kapuban megjelent a ház tulajdonosa és pont úgy, mint a mesékben, megkérdezte, mi járatban vagyunk. Kérdésünkre elmondta, arra már nem lehet továbbmenni, mert az út ösvénnyé szűkül, én pedig fényképezőgéppel a kezemben sajnálkoztam, de kár, akkor szép képeim sem lesznek...
Az úriember azonnal felajánlotta, menjek be nyugodtan, a portájukról nagyon szép képeket lehet csinálni, én pedig kiéhezve kaptam is az alkalmon, hogy is hagyhatnám ki ezt a remek ajánlatot? Ugyanis ez a rész teljesen el van kerítve, a szikla pereme máshonnan megközelíthetetlen, s még a gondolat is fájt, hogy pont innen ne legyenek fényképeim...
Az amerikai úr nagyon kedvesen körbevezetett, sorra nyitogatta előttem a kiskapukat, amelyeket a kecskék miatt szereltek fel, megmutatta a legjobb kilátóhelyeket, én pedig úgy mentem utána, mint egy kiskutya, pedig nekik már volt egy fekete, most lett egy fehér is...
Észre sem vettem, hogy csak bikini van rajtam, így szálltam ki a kocsiból, normális körülmények között hasonló dolog eszembe sem jutna, de ez itt Görögország, ahol az ember valami teljesen más lelkiállapotba kerül s olyan dolgokat tesz, amin időnként még ő is meglepődik. De pont ez a jó benne! :)
Meg sem fordult a fejemben, ez a látogatás bármiféle veszélyt jelenthet, míg a család kint várakozva izgult, hová tűntem, miért nem jövök már. Aztán fogták magukat és bejöttek utánam, s amíg én a szikla szélén hol itt, hol ott kattogtattam a gépet, szépen elbeszélgettek a másik úriemberrel, akitől megtudták, nem turisták itt, hanem tulajdonosok, míg a fekete kiskutyájuk folyamatosan ott ugrált körülöttük.
Annyira valószínűtlenül kedvesek voltak mindketten velünk idegenekkel s mivel senki mást nem láttunk a háznál, olybá tűnt, mintha egy meleg pár lennének gyerek helyett kutyával, s emiatt a gondolat miatt később még szégyelltük is magunkat, mert a harmadik találkozásunknál (igen, még kétszer összefutottunk velük) már a feleségeik is velük voltak. El is magyaráztuk Dórinak, mennyire tévesek lehetnek az ember előítéletei, amiből még egy vicces jelenet is kerekedett, de ez már tényleg a privát szféránkhoz tartozik, amit itt nem osztanék meg... De ezeket a sorokat olvasva akár évek múltán is még nagyon sokat fogunk nevetni, az biztos! :D
Még azt is felajánlották, jöjjünk vissza valamelyik délután is, mert akkor még kedvezőbbek a fényviszonyok, nem csillog így a víz, de már akkor mondtam, hogy nem szeretnénk őket újra zavarni, ennyire már én sem lehetek önfejű! Az úr egyáltalán nem veszítette el a türelmét, további fényképezőhelyeket ajánlott a kert különböző részein, s egy kicsit sem sürgetett, hogy siessek már. Közben beszélgettünk is, megmutattam hol lakunk, megkérdezte, honnan jöttünk, s még arra is figyelmeztetett, ne álljak a szikla szélére, mert nem tudja, mennyire stabil.
Aztán szépen elköszöntünk, majd a kocsiban szembesültem férjuram aggodalmaival: mi lett volna, ha csak direkt elállják az utat, hogy becsalogassák az erre tévedőket, aztán ki tudja, mit csinálnak velük... Nekem ilyesmi eszembe sem jutott, a Jancsi és Juliskát is régen olvastam már, s pár nap múlva már a férjem is jót nevetett saját magán, amikor végre ő is meggyőződött, mégsem boszorkák lakják az erkélyünkről is jól látható mézeskalácsházikót! :D Le a kalappal a két úriember előtt, s legközelebb kétszer meggondoljuk, kiről mit feltételezünk!
Miután visszazötykölődtünk az Spoa felé vezető útra, Apella felett szembesültünk, micsoda erős szél is fúj ma a hegyekben, bár erre számítottunk is a szélelőrejelzés alapján, s még örültem is, milyen jó, hogy pont erre a két napra kértük a terepjárót. Ma Agios Ioannis szélvédett öblébe igyekeztünk, utána pedig Olympos volt a cél, mert erős szélben ott nemcsak hűsítő, hanem kifejezetten izgalmas a séta, aztán még bekukkanthatunk néhány északi strandra, ahogy az időnk engedi.
A dzsip tetejét hangosan cibálta a szél, az öböl felett alig lehetett kinyitni az ajtót, s közel se mehettem a szikla széléhez, szinte kapaszkodni kellett a lábammal. De az érdekes volt, hogy Apella strandja milyen szerencsés helyzetet is élvez, hiszen a tarajos hullámok ide már nem tudtak beférkőzni, így lehet hozzá reményeket fűzni még kivételesen erős szél esetén is.
Agios Ioannis öblébe - aminek déli végében Apella is van - Agios Nikolaos felől vezet földút, s éppen ide igyekeztünk, amikor a meredek hegyoldalon lekanyargó úton ki akartam szállni egy másik kép kedvéért, de valami hihetetlen erővel csavarta ki az ajtót a kezemből a szél s úgy kivágta, hogy többé nem lehetett becsukni. Felhívtuk a kölcsönzőt, aki azt kérte, menjünk le Agios Nikolaosba a Votsalo tavernához, ott majd megnézi az ismerőse, mit lehet tenni.
Sajnos más megoldás nem volt, mint bekötött ajtóval visszavinni a kocsit Lefkosba, ahonnan szervízbe vitték Pigadiába, mivel csereautót nem tudtak adni, minden kocsijuk foglalt volt. Nagyon kedvesek voltak, egy percig sem hibáztattak, s azt mondták, három óra múlva menjünk vissza, addigra itt lesz a kocsi. Így is volt, s bár nem örültem a kiesett időnek, Dóri boldog volt, mert még tegnap megígértette velünk, Lefkosba még biztosan eljövünk és a kérése máris valóra vált. Az autón teljes biztosítás volt, így egy fillérünkbe sem került a javíttatás.
Négykor valóban visszakaptuk a dzsipet, s irány rögtön Olympos, hiszen ez volt a mai nap fő attrakciója, s még mindig van elég idő, hogy eldöcögjünk, legalább tömeg sem lesz és élvezhetjük a szép koraesti fényeket. Spoától 24 km a távolság, dzsippel kb. 40 km/órával lehet haladni, s meglepően széles és jó az aszfaltozásra már teljesen előkészített út, bár egy-két km-en át még köves és keskeny volt, a hegy ott úgy tűnik, nem akarta megadni magát, pedig már a villanyoszlopok helyét is elkezdték kifúrni.
Karpathos nagyon szerencsés helyzetben van, mert rengeteg forrással rendelkezik, az út mentén még itt is többször láttunk csorgadozó vizeket, biztosan sok helyen ezért is meglepően dús a növényzet, holott ilyen száraz vidékeken ez elképzelhetetlen lenne. Sokan személykocsival vágnak neki az útnak, ami nagyon is lehetséges, csak tudatában kell lenni annak, hogy a legtöbb biztosítás csak aszfaltozott útra szól, így bármiféle sérülés esetén az ember mélyen a pénztárcába nyúlhat. Csak egy helyen volt rázós átkelni, ahol egy forrás kimosta az utat nagy vízzel telt kátyút hagyva maga után, itt még dzsippel is oda kellett figyelni, de szerencsére mindenki gond nélkül átjutott rajta.
Aztán jött a hatalmas meglepetés: 8 km földút után teljesen frissnek tűnő aszfalt következett, először csak a mi sávunkban, aztán mindkét térfélen, ami egészen Olymposig kitartott, s ennek nagyon-nagyon megörültünk, hisz nemcsak gyorsabban odaérünk, de holnap is arany életünk lesz, s így biztosan sikerül majd megnézni az összes északi strandot, amit a másnapi szélcsendre terveztünk! Sőt, akár Olymposba is eljöhetünk még, ahányszor csak akarunk! :) Holnap ezeken a tájakon és utakon fogunk kalandozni:
Így még nagyobb örömmel érkeztünk meg Olymposba, ami tényleg hihetetlen látvány, hiszen Spoa után sehol egy lakott település - bár egy templomot azért láttunk -, mindenütt élhetetlennek tűnő meredek hegyoldalak, mikor egyszer csak feltűnik az egyik csúcsot megkoronázó valódi meseváros, s azonnal rabul ejti az embert!
Ma már sok a lakatlan ház, de a negyvenes évekig kb. 1500 lakost számolt és Karpathos legjelentősebb települése volt. A 7. századi arab hódítás miatt kényszerültek ide a sziget lakói, mivel a hegy keleti oldala a tengerről észrevehetetlen, míg a nyugati oldalon nem festették le a házakat és kéményeket sem építettek, hogy a ma Profitis Iliasnak nevezett hegycsúcsot sokszor ködbe burkoló felhő összeolvadhasson a füsttel, így álcázva a lakott települést.
Mára párszázra zsugorodott a lakosok száma, akik egyre inkább az idegenforgalomból élnek, bár a közeli termékeny völgy és a viszonylagos vízbőség mindig is lehetőséget teremtett a mezőgazdaságra. Avlona még ma is Olympos éléskamrája, védett helyzete miatt már korábban is lakott volt. Az itteni kultúra elszigeteltségéből adódóan máig megőrizte sajátos jellegét, ahol az asszonyok ma is büszkén öltöznek színes népviseletbe, valószínűleg nemcsak a turisták kedvéért.
Amikor végre mi is nekivághattunk a szűk utcácskák felfedezésének, már alig akadt néhány turista, az ajándékboltok előtt üldögélő színes hímzett ruhákba öltözött nénikék csak mosolyogva köszöntek, de nem invitáltak be boltjaikba, ami feltűnő különbség volt a második látogatásunkhoz képest. Élvezetes volt így bóklászni, s volt lehetőség néhány néptelen kép elkészítésére, ami másodszor már sokkal nehezebb lett volna. Íme a hegycsúcsot elfoglaló főtér, ahol egy 16. században épült templom is van, a közelben néhány teraszos étteremmel.
Mivel Lefkoson már jóllaktunk, nem terveztünk tavernázást, de elsétáltunk a falu minden irányába és élveztük a kilátást. Megtaláltuk a képekről már jól ismert két teraszt is, ahonnan az alábbi érdekes képeket lehet készíteni, de sajnos a fényviszonyok itt már éppen nem kedveztek a fotózáshoz s a háttérben látható szépséges hegyorom is párafelhőbe rejtette magát. Ezért inkább a második utunkon készült erkélyes képekből válogattam ide is, mivel sokkal többet árulnak el a helyről.
Igyekeztem minden főbb irányból lefényképezni, hogy valamit visszaadjanak abból a hihetetlen térélményből, amit ott tapasztaltunk, egyik görög úthoz sem hasonlítható. Még Firához sem Santorinin, mert ott nincs az emberben az a világvége érzés, s jóval több a turista is.
Olympos a látogatók nélkül egy nyugodt kis hegyi falucska, ahol úgy tűnik, mintha megállt volna az idő, a körülötte lévő hegyek meglehetősen sejtelmes hangulatot árasztanak magukból, a hajunkat tépő szél pedig arra jó, hogy el is higgyük a látványt, ne csak egy álom maradjon. Tökéletes a kombináció! :)
Biztosan nagyon különleges érzés lehet itt ébredni, kilépni a teraszra és örülni annak, hogy ezek a házak még mindig állnak, s bár az idősebb nemzedék kihalásával a hegyi falvak legtöbbször elnéptelenednek, Olymposnak legalább a turizmus ad még egy esélyt, s szerencsére az Amerikába települt karpathosiak is támogatják, akik szeretnek időről-időre hazatérni.
Ez a kép egy hotel látogatók előtt is nyitott teraszán készült, nagyon sok helyen látni hasonlót - többek közt a szobánk falán is lógott egy :) -, s én is akartam egy saját verziót, emberalakok nélkül is. Számomra sokszor többet mond a kép akkor, ha ember is van rajta, hiszen az valahogy jobban megmozgatja az ember fantáziáját és beleérzőképességét, s ha épp a család kéznél van, miért is ne ők legyenek a főszereplők? ;)
Ide még én is hajlandó voltam kiállni - pedig utálom, ha fényképeznek -, mert azért csak kell valami bizonyíték, hogy én is itt voltam, nem igaz? ;) S az embernek a gyerekére is kell gondolni, akinek 20-30 év múlva szinte kincs lesz egy olyan kép, ahol még a fiatal szüleivel látható. S ami azt illeti, a szülőnek épp ugyanúgy! ;)
Most visszatérek az első olymposi kirándulás képeihez, mert szerencsére azért ezek között is akad néhány jó felvétel. Ez itt Olympos nyugati oldalának déli része, háttérben a 750 m magas Profitis Iliasra felkúszó romos szélmalmokkal és egy sejtelmes felhősörénnyel. :)
S észak-nyugatra is nagyon szép volt a kilátás háttérben az 589 m magas Korifi heggyel. Erre található a Milos taverna az egyik szélmalom emeletén, amit már többen is dicsértek. A második látogatásunkkor mi is kipróbáltuk az olymposi konyhát, de erről majd akkor.
S egy a rengeteg templom közül, amelyek Karpathosra ugyanúgy jellemzőek, mint más görög szigetre. Sőt, a mai napig építenek még templomokat, egy betonból öntött félkészet Spoa határában is láttunk, elég érdekes látvány volt. :)
Felsétáltunk a romos szélmalmokhoz is, aztán úgy döntöttünk, ma már nem érdemes se Diafaniba, se Avlonába, se strandra menni, mert a szürkületben már egyik sem az igazi, így szépen hazaindultunk. Spoa előtt a felhők már az utat súrolták, így egy kis időre jobban emlékeztetett a táj a ködös Skóciára, mint Görögországra, de azért nagyon is tudtuk, hol vagyunk, s már előre örültünk, hogy másnap is erre jövünk! :)

5. nap: Kato Lakkos, Agios Ioannis, Sfaka, Manari, Agnontia, Agios Minas, Nati, Diafani, Vonanda, Avlona

Mielőtt nekivágtunk volna újra az északi tájaknak, még mindenképpen útba akartuk ejteni Kyra Panagia déli strandszomszédját, Kato Lakkost, mivel ide nincs aszfaltozott út, s úgy gondoltuk, felmérjük a terepet dzsippel, hogy megtudjuk, személyautóval is járható-e az út.

 

Ugyanezen okból akartunk előző reggel eljutni Agios Ioannisra is, csak az élet és a szél közbeszólt, de ennek is hasznát vettük, mivel Agios Nikolaosban éppen az autónkat vizsgáló kölcsönzős ismerőséhez jött oda két amerikai hölgy, hogy hol találják Vassilist és a csónakját, mivel egy csak hajóval megközelíthető privát strandra szerettek volna menni. Vassilis akkor épp nem volt ott, de rögtön szöget ütött a fejünkbe, hogy mi is megkereshetnénk, s pár nap múlva szerencsére meg is tettük. Minden rosszban van valami jó! :)
De térjünk vissza Kato Lakkoshoz, amit tegnap pont figyelmünkbe ajánlott az amerikai úr, akinek a privát sziklájáról fényképeztem Kyra Panagiát. Azt mondta, gyalog is le lehet sétálni Katodiból, ami a Kyra Panagia felé vezető aszfaltos úton van, s mi is láttuk már a lépcsőt, ami a templom mellett levezet a part felé. Mi inkább a dzsipre szavaztunk, ha már végig van kocsink, s már a Google Earth-ön is izgalmasnak látszott az út ahhoz, hogy kipróbáljuk.
Rá is jöttünk rögtön, ide bizony nem érdemes személyautóval jönni, mert nagyon köves és kátyús az út, rettenetesen ráz, s ha bármi baja lenne a kocsinak, fizethetnénk mindent, mert normál autóra aszfaltozatlan útra nem szól a teljes biztosításunk. S még ha le is jutnánk valahogy, a Citroen C3 1.4-es motorja nem biztos, hogy felfelé is megbirkózna a néhol igencsak meredek szakaszokkal.
Nagyon hangulatos a part, mivel közvetlen egy zöld erdő mellett van, árnyas fák alatt lehet parkolni s élvezni a kék és a zöld mindenféle árnyalatának találkozását. Még ülőalkalmatosságok is vannak a fák között, lehet, napközben ott falatozni is lehet, csak még nem értek ide a tulajdonosok.
Míg én a strand déli végére sétáltam az ellenfény miatt, a család eldöntötte, itt inkább nem próbálják ki a tengert, mivel elég köves a part, s nekik is jobban izgatta a fantáziájukat a tegnap látott vadregényes táj és az ottani elhagyatott strandok.
Pedig rajtunk és egy páron kívül itt sem volt senki, valószínűleg még túl korán volt, a kirándulóhajók sem értek ide Pigadiából, ahol a kikötőben lehet kiválasztani, az ember melyik hajóval és hova szeretne menni. Már 8 euróért is láttunk jegyet, ebéddel 15-ért, így saját szervezésben kocsi nélkül is egész jó áron lehet eljutni a keleti part legszebb partszakaszaihoz.
A part déli csücskén vannak napernyők is, s ha valaki kisgyerekkel szeretne ide jönni, a víztől távolabb ott már homok is van, amivel le tudják kötni magukat a gyerekek, amíg a szülők élvezik a csodás tájat és a tengert. Úszócipő mindenképpen ajánlott.
Majd tovább indultunk Agios Ioannis felé, s bár ma alig lengedezett a szél, a cél érdekében még Apellán sem álltunk meg fényképezni, s főleg nem az Agios Nikolaosra lekanyargó aszfaltúton... Ott nagyon kell vigyázni a széllel, akárhányszor jártunk arra, mindig erősebbnek és kiszámíthatatlanabbnak tűnt, mint máshol.
Agios Ioannis a róla elnevezett öböl észak-nyugati csücskében foglal helyet, Apelláról is látható, s elég hosszú földúton való zötykölődés árán lehet ide eljutni. A személyautóval szintén nem ajánlott út végén látható ház előtt lehet leparkolni, pár métert visszasétálni és egy kiskapun átkelve leereszkedni a gyönyörű panorámát kínáló gyalogúton.
Pár perc alatt le lehet érni, nem nehéz a terep, bár időnként kapaszkodni kell, főleg a végén, ahol szanaszét hevernek a kisebb-nagyobb sziklák és kőtömbök, amit Dóri kifejezetten élvezett, a tavalyi lefkadai élményei jutottak eszébe, ahol Kavalikeftáról Megali Petrára vezetett hasonló út.
Mindenképpen megéri lemenni, az egyik kedvenc strandunk volt, abszolút szélcsend, kristálytiszta víz, csodálatos környezet, ahol rajtunk kívül egy háromfős család volt csupán, de őket is alig láttuk, mert másfelé úszkáltak, amíg mi ott voltunk.
Most sajnáltuk, hogy nem béreltünk tovább dzsipet, mivel máskor is jó lett volna ide eljönni, annyira tetszett mindenkinek. Olyan volt, mint a saját kis privát strandunk. :)
Érdemes búvárszemüveget is hozni, Dóri áradozott a sok szép színes halról, különösen egy szivárványszínűről, amin szinte minden kedvenc színét felfedezni vélte.
A víz is kellemesen meleg, semmi hullámzás, csak sziklák és a csodálatos karpathosi fenyők.
Indulás előtt Dóri kitalálta, készítsünk néhány "sztárfotót", háttérben Apella tengerbe szakadó hegyoldalával...
Mindig meglep, milyen érzéke van a pózoláshoz, pedig soha nem tanítottunk neki ilyet, úgy tűnik, a vérében van. De vajon honnan? ;)
Felfelé is meg-megálltunk, visszanéztünk, mert nehéz volt itthagyni ezt a szép partszakaszt, de túl sok érdekesség várt még ránk ahhoz, hogy itt húzzuk el az időt.
Idefelé útba esik Manari és Sfaka öble is, de olyan éles és meredek kanyart kellett volna bevenni, ami visszafelé egyszerűbbnek tűnt, így most ide igyekeztünk. Mivel egészen a partig kanyarog az út, azt a reményt tápláltuk, hogy itt is fogunk tudni úszni, de az út végére érve a sziklákon megpróbálva leereszkedni hamar kiderült, ez most nem fog megtörténni.
Sfaka - akkor még nem tudtuk a pontos nevét, máshol ez is Agios Ioannis név alatt fut az öböl neve miatt - volt az első, amit a lejáratot keresve felülről megpillantottunk, s ami azt illeti, valami gyönyörűség volt!
Egy meredek, vörösbe hajló sziklafal, aminek az alján a kicsinyke part szinte barlangnak tűnik.
Csodálatos kékeszöld árnyalatokat öltő kristálytiszta tenger mossa partjait, megfűszerezve pár aláhullott kődarabbal, hogy érdekesebbek legyenek a színek.
A mélybe nézve a szikla pereméről. :)
S még egy kép, hogyan illeszkedik a tájba. Agios Ioannis a hegy alatt a kanyarban. A kép nagyított változatán a szikla fehérlő részén áll egy férfi, így jobban lehet érzékelni a valós méreteket.
De a Google Earth szerint picivel nyugatabbra kell még egy hasonló öbölnek lennie, ezért feljebb még megállunk majd, hogy ezt is lássuk. Csak nem is egyszerű ám oda eljutni: egy helyen a meredek út olyan élesen kanyarodik, hogy vissza kell tolatni, ott megfordulni és hátrafelé bevenni. Aztán kiszállni a kocsiból és lefényképezni úgy, hogy a képen ebből semmi sem látszik... :D Egy pillanatra azért izgalmas volt!
De megérte, mert az úthoz közeli magaslatra felgyalogolva és néhány sziklarést átugorva csak előkerül Manari, aminek akkor tudtuk meg a nevét, amikor pár nap múlva mi is Vassilist kerestük Agios Nikolaosban és a Votsalo taverna falára függesztett feliratozott képeket megnéztük. Milyen jó, hisz meg tudtuk mondani neki, pontosan hová akarunk menni! :)
Mert ezt az öblöt föntről látva legszívesebben odaugorna az ember, csak nem valószínű, hogy túlélné, ezért mást kell kitalálni...
S ezért volt jó, hogy a szél elintézte az ajtónk, mert az akkor megszerzett információ birtokában máris elérhető közelségbe került! :)
De jó lesz majd ott lent úszkálni! Most is volt ebben az öbölben is egy pár, ők is valószínűleg Vassilisszel jöhettek.
Itt is fényképeztem egyet a mélybe.
S azért ne feledkezzünk meg a háttérről sem, mert az sem semmi!
Aztán indulás tovább, mert nagyon telik az idő és még mindig nem láttuk az északi strandokat. Ez itt Agios Nikolaos az Agios Ioannisra vezető földút egyik legmagasabb pontjáról nézve, háttérben a kopár hegyekkel, ahová megyünk.
Spoában felfrissítettük az ivóvízkészleteinket, rátértünk az Olymposba vezető útra, amiről jobbra kell letérni Agios Minas felé, majd egy elágazásnál újra jobbra fordulni Agnontia irányába. Aztán a következő elágazásnál választani kell, hogy az ember fentről vagy lentről szeretné látni a strandot, s Dóri kérésére az utóbbi mellett döntöttünk, ezért újra jobbra fordultunk.
És nagyon jó választás volt, mert ekkora tömeg volt a strandon :), a föveny pedig csupa érdekes teljesen lapos kavicsból állt, amivel jól lehetett gyakorolni a "kacsázást", azaz a kavics vízen való pattogtatását. Miközben Dóri és az apja ezzel foglalatoskodott, elgyalogoltam a part déli szegletébe, ahol egy megmászható szikla volt, hisz kell innen is egy kép...
Vízalatti világ. lapos kavicshoz lapos szikla illik. :)
Mire visszaértem, a család már a kellemesen meleg és tökéletesen nyugodt tengerben hűsölt, bár egy kicsit sejtelmes hangulata is volt, mivel a szürke aljzat besötétítette a színét.
Visszakanyarogtunk az Agnontia / Agios Minas elágazáshoz, s most az utóbbit választva az előbbihez egy kísértetiesen hasonló strandra érkeztünk, legalábbis ebből a szögből, a különbség a szikla tetején álló templom.
De valójában tágasabb és szebb ez az öböl, s míg Agnontián csak a kavicsokkal lehetett kacsázni, itt igazi kacsa is várta az embert, aki mindenkitől valami ennivalót kunyerált. Valószínűleg a parton található tavernához tartozott, s egy kicsit kibővítette a vadászterületét.
Úgy jött utánunk, mint egy kiskutya, s persze a mi uzsonnánkból is jutott neki, bár jobban kedvére volt a sós keksz, mint a nektarin és az édes görög sütemény.
Még a vízbe is bejött velünk, s lassan megelevenedett a hattyúk tava, csak itt még a rút kiskacsa szerepelt benne. :)
Itt már felmentünk a hegy tetejére is, mivel északra arra vezet tovább az út, s a templomnál megállva ezeket a csodás képeket készíthettük.
Innen még szebb a hely, mint odalentről, s most értettük meg, miért mondta Nikolas, a szállásunk tulajdonosa, hogy Agios Minast ki ne hagyjuk, mert valóban gyönyörű!
Pigadiából ide is el lehet jutni kirándulóhajóval, s megfontolandó, ha valaki esetleg nem bérel kocsit.
A sziget északi hegyes vidékén alig találni egy-két termékeny völgyet, nem csoda, hogy szinte teljesen lakatlan Olymposon kívül.
Nati strandját csak felülről néztük meg, amit utólag már bánok egy kicsit, talán a képek elmondják, miért...
Nem mindennapi érzés lehet egy ekkora hegy tövében megmártózni, de ha itt is megállunk, Diafaniba már csak sötétben érünk, s végül is ma már háromszor strandoltunk.
Csodás a kilátás az útról,
amit közelebbről is meg kell nézni, ha már nem megyünk le.
Aztán irány az olymposi út, s ilyen utakon egy percig sem unatkozunk.
Azért néha meg-megállunk, mert így kívánja a táj, valamit ebből is haza kell hoznunk!
Az árnyékba borult Olymposba most nem kanyarodunk be, hanem egy napsütötte völgyben Diafani felé vesszük az irányt, hogy megnézzük Olympos kikötőjét, ahol megállnak a Krétáról érkező kompok is.
Diafaniban úgy döntünk, városnézés helyett elmegyünk még Vonandára, amit szintén Nikolas ajánlott a figyelmünkbe, s mivel már csak egy strandra van idő, a Diafanitól délre 4 km-re lévő picinyke Papa Minas marad ki.
A főteret a szökőkúttal azért nem hagyjuk ki, majd észak felé fordulunk és egy fákkal szegélyezett hangulatos parti úton öt kilométert zötyögünk.
Vonandát megpillantva örvendezünk, milyen jól döntöttünk, mindenkinek tetszik és még a nap is szépen süt.
A part távolabbi végén telepszünk le, s az első látásra kristálytisztának látszó vízben feketésen csillogó homályos foltokat fedezünk fel, ami enyhe olajszennyeződésre utal, ezért már majdnem azon gondolkozunk, hogy másik strandra megyünk.
Aztán megnézzük a strand másik végét, ahol a homálynak már semmi nyoma, ezért mégis bemegyünk a vízbe és inkább hűsölünk, mint úszunk.
Még magyar szót is hallunk, amire összesen kétszer volt példa a két hét alatt.
Amíg Dóri az apjával lapos kavicsokra vadászik és a Papa Minas strandon láthatókhoz hasonló tornyokat épít, az öböl másik végére sétálok, hát persze hogy néhány képért...
Itt egy kis templom is van előtte fekete zászlóval, vajon miért?
Még egy kattintás innen, egy onnan, ahol még Diafani is feltűnik a háttérben.
Hazafelé még letérünk az alábbi képen látható Avlona felé, hogy legyen emlékünk Olympos éléskamrájáról is, ahol már évszázadok óta zajlik mezőgazdasági termelés. Szürkületben érünk Lefkosba, ahol kis várakozás és gyroszozás után visszakapjuk a C3-at. Kicsit bánkódunk a piros játékautó elvesztése miatt, de egyben örülünk a réginek is, valami fura érzés.
A kölcsönzős kicsit ránkijeszt egy újabb athéni sztrájk lehetőségével, akár 3-4 napon belül elfogyhat a benzin Karpathoson, ha nem jönnek a hajók... S ekkor eszünkbe jut az egész sztrájkmizéria, amit már szinte teljesen elfelejtettünk, s az elmélkedés közben a sötétben eltévesztjük az egyik elágazást. Csak akkor derül fény a tévedésre, amikor a tenger bal oldal helyett jobb oldalon tűnik fel, ezért inkább visszafordulunk és az ismert úton térünk haza Kyra Panagiára.

 

6. nap: Afiartis, Diakoftis, Christou Pigadi, Damatria, Ammopi: Votsalakia, Pera Ammos

A hegyekben való kalandozás után ma a sziget déli laposabb felére indultunk, a reptér környéki strandok felfedezése volt az eredeti cél. Eléggé szeles ez a rész, ezért is válhatott a szörfösök paradicsomává, pedig a turizmus fejlődése előtt a sziget mezőgazdasági központja volt termékeny talajának és forrásainak köszönhetően. A képen Afiartisnak nevezett rész 3 nagy szörfös öble: Makris Gialos, Limni és Vatha, előttük Christou Pigadi szélcsendes öblével.

 

S mi mással is kezdhettük volna a napot, mint Diakoftisszal, a sziget legkülönlegesebb homokos öblével, ahol elképesztően gyönyörű színű a víz, főleg élőben, a képeken valahogy kevésbé látszik.
A repteret nyugatról kell szinte teljesen megkerülni, mert arra vezet a köves földút, s mindenképpen érdemes végigzötykölődni, mert a végén igazi jutalomfalat várja az embert.
Egy hatalmas korallzátony került itt felszínre, s az aprózódás és málladozás eredményeképp fehéres-rózsaszínes homok lepte el a partot. A folyamat napjainkban is tart, sok helyen a zátony váza még tartja magát.
Dóri képzeletbeli toplistáján máris az első helyre került ez a homokos part, ahol lassan mélyül a csodás színekben pompázó víz, ami a Karib-tengert idézi. Éppen fényképeztem, amikor kedves amerikai ismerőseink a mézeskalácsházból hármasban a kutyájukkal elsétáltak előttem, valószínűleg nem vettek észre, s én is csak akkor eszméltem, amikor már messze jártak ahhoz, hogy rájuk köszönjek. A part egyik eldugott szegletébe igyekeztek, nem is akartam őket zavarni.
Elsétáltam a strand dél-nyugati végére is, s ha valaki magányra vágyik, itt minden bizonnyal megtalálja, a strandolók innen tisztes távolságban vannak, a hangjukat pedig úgyis elfújja a szél. ;)
Aztán indulás tovább, de a reptértől délre végig erősebben fújt a szél, ezért meggondoljuk magunkat és nyugat helyett északra kanyarodunk Ammopi felé, mivel ez a terület a sziget legszélcsendesebb része, s a hajunkat borzoló szél után most valami ilyesmire vágyunk inkább.
Első állomásunk Christou Pigadi, ami a 3 szörfözős öböl közvetlen északi szomszédja, de a szél ereje már itt megtorpan, s teljesen nyugodt strand fogad minket. De képeken láttunk ennél szebbet is errefelé, ezért nem telepedünk le, haladunk tovább északra a keleti parton.
Damatria már nagyon is hívogatónak tűnt ahhoz, hogy kipróbáljuk a tengert, kicsit Diakoftisra emlékeztet a színe, csak itt nem fúj a szél.
A fehér kavicssáv azért arról árulkodik, az öböl megért már vihatosabb napokat is, s mindenképpen érdekesebbé teszi az összhatást.
Mivel ma homokos strandokra készültünk, nem hoztunk úszócipőt, ezért a homokos-kavicsos aljzaton kicsit szúrósnak hat a lépés, de igazából nem zavaró, csak a gyerekeknek érdemes hozni, ha valaki ide készül.
A víz nagyon szép, s egy kicsit a krétai Xerokambosra emlékeztet a parttal szemközti hasonló alakú szikla miatt is, így elkap minket egy kis deja vu érzés. :)
Aztán már éhesek leszünk, így Ammopiba indulunk, ami sok kis öblének és szélcsendességének köszönhetően a turisták egyik kedvenc helye, de szerencsére nincs olyan tömeg, hogy ez bárkit is elriasszon. Votsalakia kavicsos öblének felfedezése előtt egy jót ebédelünk a Nina tavernában, amit mindenkinek meleg szívvel ajánlunk, kiadós és nagyon finom az étel. A Kasteli-öbölben található, Ammopi legdélebbi részén.
Késődélután érünk a strandra, ahol nagyon barátságos nemcsak a koraesti fény, de a strandolók létszáma is. Mindenki találhat ízlésének megfelelő szakaszt, a part kisebb-nagyobb öblökkel szabdalt, amelyeket kiépített sétaút köt össze, érdemes végigsétálni és odafentről kiválasztani, melyik a legszimpatikusabb.
A kocsival először Votsalakia déli végén parkoltunk le, de van a legészakabbi utolsó öböl mellett is parkoló, s míg a család nagyobbik fele átállt a kocsival, én a sétaúton ismerkedtem a hellyel és persze kattogtattam a gépet.
Mire az utolsó öbölhöz értem, ők már vígan élvezték a kellemesen meleg és nyugodt tengert, csak a bejutás volt kicsit nehéz, ugyanis a part itt végig kavicsos, ezért elkelt volna az otthonhagyott úszócipő.
A keskeny parton két sorban elhelyezett napernyők nagy része már üres volt, alig voltak a vízben is, így minden adott volt egy kellemes strandoláshoz, amit ki is élveztünk.
Aztán csak nem hagyott nyugodni a kisördög és a parton üldögélés helyett újra a fényképezést választottam: mi lehet az öböl túloldalán?
Votsalakia kavicsos öblének déli vége így festett felülről, ahol egy templom is van, aminek a másik oldalán várt a mai meglepetés: egy szép tágas homokos strand!
Először azért körbesétáltam a templomot, csak utána vittem a jó hírt, mert tudtam, ennek Dóri nagyon örülni fog!
Azonnal át is költöztünk Pera Ammosra, de csak a part volt végig puha homokos, a vízben egy kőtengeren át kellett botladozni, hogy az ember eljusson a homokos részre. Átmehettünk volna a távolabbi kis öbölbe is szerencsét próbálni, de valamit kell hagyni legközelebbre is, nem igaz? :)
Ezért itt már csak a parton üldögéltünk, Dóri homokozhatott végre, s közbeni tanúi lehettünk egy Down-kóros kislánnyal nyaraló család mindennapi életének: hát nem könnyű! A legmeglepőbb az volt, mennyire élvezte a rombolást, ha észrevette, hogy valakinek a családból tetszik valami, hangosan harsogva megdobta homokkal, lassan már Dóri homokvárát is célbavette, de megakadályozták. Csak a figyelemelterelés működött, de csak drasztikus eszközökkel, a szép szó nem használt...
Este hazaautóztunk Kyra Panagiába, s a völgybe lekanyarogva megpillantva az északi hegyek mögött lebukó nap fényét máris eldöntöttük, holnap valami hasonló táj kell nekünk, mert csak jobban tetszettek a hegyek, mint a sziget laposabb, déli végei.

7. nap: Apella, Pigadia

Apella mindenképpen megérdemel egy egész napos strandolást is, ezért a sok kirándulás után most ezt választottuk. A két hét alatt egyedül ez volt az olyan alkalom, hogy képesek voltunk estig egy strandon maradni, valahogy mindig hajtott a vágy, hogy egy napon belül mást is lássunk.

 

A parton négy kellősen elszórt napernyős részleg van, minél távolabbra telepszik az ember, annál kevesebben vannak, de bizony jól jön a biztosan felállított napernyő, mert az időnként tapasztalható hirtelen széllökések nem kedveznének egy sajátnak.
Már a partra való lekanyargás is egy élmény, s ha valaki biztosan szeretne parkolóhelyet a strandhoz közel, nem árt korábban érkezni, mert nagyon keskeny az út, ott nehéz lesz alkalmas helyet találni.
A parkolóból vagy a taverna melletti lépcsőn, vagy az aszfaltozott úton tovább gyalogolva lehet lesétálni, majd a sziklák között vezet az út, senki sem fogja megerőltetőnek találni.
Az utolsó napernyős részlegen telepedtünk le újra az első sorban, ahol 6 euró a díj két napágyért és egy napernyőért, s elkezdődött az első igazán nyugis napunk.
Imádnivaló az egész hely, a víz, a hegyek, a nyugalom, egyszer sem nőtt zavaróra a lélekszám, még a kis kirándulóhajók megérkezésekor sem.
Mindenki élvezte a ragyogóan kristálytiszta tengert, de sokan csak a parton üldögéltek legtöbbször, hódolva a táj szépségének.
Mi is a fent említett tevékenységeket váltogattuk, közben mobilneteztünk is egy kicsit, itt jobbak a vételi lehetőségek, mint Kyra Panagián, gyorsabban töltődött be a Poseidon szélelőrejelzése, ami másnapra gyengébb szelet jelzett, mint utána, ezért eldöntöttük, másnap visszamegyünk a déli parta a tegnapra tervezett homokos reptér környéki strandokra.
Dóri sokat úszkált és búvárkodott, őt nem zavarta, hogy egész nap egy helyen vagyunk, sőt, pont erre vágyott, s miután a legszebbnek vélt helyeket már láttuk, nekünk is jólesett egy kis punnyadás. :)
Egészen addig, amíg eszembe nem jutott, van hegy mögöttünk is, s milyen szép is lenne onnan néhány kép...
Ezért most a part mögöttünk lévő hegyoldalának vágtam neki, de ide már nincs kitaposott gyalogút, csak amit a kecskék jártak ki, de sok helyen még az is nagy segítség.
Útközben még kecskecsontvázakat, koponyákat is láttam, de semmi sem akadályozhatott meg abban, hogy innen is legyen néhány képem.
Fák és a tenger - kedvenc fotótémám Karpathoson.
Ennél sokkal több hasonló képem van, de nem rabolnám senki idejét, s sose lenne vége a beszámolónak...
Nehezebb volt a hegyen leereszkedni, mint felfelé menni, többször is megcsúsztam, volt, ahol a rákmászás is elkélt, de csupán egy-két karcolást szedtem össze és a gépnek sem esett baja. Utána azért jólesett egy fürdőzés.
Aztán pár kép a strandról még innen-onnan, Agios Ioannis felé mellette Manarival, ahová még feltétlenül el kell majd menni csónakkal is!
Talán életünk legszebb strandja ez, ahol még a napernyősorok sem rontják el a táj szépségét, mi legalábbis így éreztük, s valójában kényelmesebb is volt így, mint a kavicsra terített törölközőkön.
Remélem, ez a látvány örökre kísérteni fog! :)
Estére a pigadiai halvacsora mellett döntöttünk, bár szóba került az apellai taverna is, de valahogy vonzóbb volt az a barátságos nyüzsgés, amit Pigadia tud nyújtani. A kikötő melletti első haltavernába ültünk be, s nem bántuk meg, minden nagyon finom volt.
Annyira tetszett ez a kisváros, hogy többször mentünk el, mint ahogy előre gondoltam, s talán még azt is el tudtuk volna képzelni, hogy itt szálljunk meg, pedig a nyugisabb helyeket szeretjük jobban. De egy percig sem bántuk meg, hogy végig Kyra Panagián volt a szállásunk, abszolút telitalálat volt!

8. nap: Menetes, Agios Theodoros, Agrillaopotamo, Michaliou Kipos, Diakoftis, Makris Gialos, Ammopi

A sziget déli partján sorakozó homokos öblök felderítését nyugatról kezdtük, hogy most a végén legyen majd Diakoftis, hisz oda még egyszer el kell menni! Ezért Menetesnél letértünk a reptérre vezető útról, hogy Arkassa felől közelítsük meg a sziget nyugati csücskét.

Menetesnél már vártuk az S alakú utat, készítettem is a gépet, hiszen ez is egy érdekes fénykép. :) A kilátó tetején egy második világháborús emlékmű is van, de minket sokkal inkább a kilátás érdekelt, mint a katonaszobor, így ezt el is felejtettem lefényképezni... Inkább Pigadiában gyönyörködtünk innen távolról is.
Fent annyira fújt a szél, hogy művészet volt olyan fotót készíteni, ahol Dóri arca is látszott, s még lemenni is alig bírt a lépcsőn, mindig visszafújta a szél. Volt is nagy nevetés! :)
Arkassán most nem álltunk meg, azt majd a nyugati part felfedezésekor tesszük meg, hanem egyenesen Agios Theodoros felé fordultunk, ahová végig aszfaltozott út vezet.
A strand a mellette álló kis templomról kapta a nevét, ahol taverna is van, így akár ebédet is lehet ide tervezni.
Kis gondolkodás után úgy döntöttünk, itt mégsem strandolunk, pedig ezzel a magas, szél ellen is remekül árnyékoló sziklafallal nagyon is érdekesnek hat, mégsem volt elég ahhoz, hogy csillapítsa a kíváncsiságunk.
Kelet felé innen már nincs aszfaltozott út, ami a parttól kicsit el is távolodik, de amit láttunk belőle, egyáltalán nem volt vonzó, a táj inkább valami építkezéshez hasonlított, mint úszásra csábító tengerpartra. Agrillaopotamo mellett van egy kis félsziget, ahol lakókocsis szörfösök táboroznak, ők nagyon is örülnek az elhagyatott, szeles partoknak, ahol senki sem zavarja őket.
Innen már újra aszfaltozottra vált az út, de ha valaki a partra kíváncsi, le kell térnie a partmenti földútra, s mi is ezt tettük. Dórinak már a két nappal azelőtti utunkon is beszéltem a kagylós strandról, ami úgy felcsigázta a fantáziáját, hogy szinte meg volt sértve, hogy aznap mégsem oda mentünk, pedig a szél miatt ő is Ammopira szavazott.
Michailou Kipos beváltotta a hozzá fűzött reményeket, mivel itt aztán volt kagyló bőven, bár nem közvetlenül a parton, hanem az elég mállékonynak tűnő partfalban a tenger által vájt kis üregek falán, aminek felső része teljes egészében összecementálódott kagylókból állt.
Ez a réteg viszont már meglehetősen kemény volt, a csábító kagylókat nem lehetett belőle se kikaparni, se kitörni, de a lehetőség elég izgalmasnak tűnt ahhoz, hogy az ember legalább próbálkozzon.
Közben meg is lehetett mártózni a a hívogató vízben, aztán újult erővel nekilátni a keresésnek, hátha legalább a víz szélén sikerül.
S míg a család ezzel múlatta az időt, persze megint fényképezni indultam, de fogalmam sem volt, micsoda kincsre bukkanok majd.
Az strand nyugati végén ugyanis még egy ennél is szebb öböl bújkált, s már előre örültem, milyen jó lesz átjönni ide, csak először derítsük fel.
Még nagyobb és még szebb sziklába vájt üregek és alakzatok a sárgás színű kőzetben, ami a víznek is érdekesebb tónust ad, s valami egészen lenyűgöző az összhatás.
De sehol sem látszik még a lejárat, menjünk tovább.
Lehetséges az, hogy ide mégsem lehet lejönni? Ez csak egy díszes öböl lenne csupán?
A válasz sajnos igen, így be kellett érnem a látvánnyal és a képekkel, pedig nagyon hívogató volt a víz!
Visszafelé láttam, a család most már az úszkálással van elfoglalva, már nem tisztogatják a kagylózsákmányt, s inkább indulni akartak, mint átgyalogolni a másik partra, ha ott úgysem lehet úszni.
Persze még én is megmártóztam búcsúzóul, s közben vettem észre ezt az átjárót a két öböl között, s megkaptam a választ is, miért nem építenek lejáratot a másik oldalra: túl labilis ez a partszakasz, bármikor beomolhat, s minél többen jönnek ide strandolni, annál előbb fog ez bekövetkezni s annál tragikusabb lehet a végkifejlet is. :( Így marad ez a szép öböl az enyészetnek és a bámészkodóknak, akik örülhetnek, hogy legalább látták, amíg ilyen szép volt.
Ezután már nem láttunk igazán vonzó partszakaszt, ezért közösen megszavaztuk Diakoftist, amit viszont bűn lenne kihagyni, ha már erre járunk. A múltkor láttam itt szép fehér kagylókat a homokban, ezért együtt indulunk arra a kis félszigetre, ami elválasztja egymástól Diakoftis két öblét, de most pont itt erősebb a szél, hordja a korallmélyedésekben megtapadt homokot, ami bombázza az ember testét.
A család ezért inkább visszatér a határozottan szebb déli öbölbe, de azért csak elsétálok a másik strand felé, hogy azt is szemügyre vegyem. Kicsit holdbélinek tűnik a táj, a víz és a homoknak útját álló fűcsomók nélkül már sivatag is lehetne.
Az erősebb szél miatt most kevesebben vannak, mint a múltkor, így még élvezhetőbb a nemmindennapi part látványa.
A gond csak az, hogy minket is kezd zavarni a szél, így felmerül a gondolat, mégis tovább állunk ismét Ammopi felé.
De nehéz kijönni a vízből, mert errefelé már nem valószínű, hogy visszajövünk, hisz már minden érdekesebbet láttunk ezen a környéken. Éhesek sem vagyunk, így kimarad a parti "üvegtigris" tesztelése is.
Dóri még kiélvezi az ugrálást, aztán ő is engedélyt ad az indulásra. Viszlát, Diakoftis! :(
Közvetlenül a reptér mellett van Makris Gialos, s mivel a szörfös öblöket még csak messziről láttuk, most csak beugrunk megnézni, milyen közelről.
A víz színe itt is emlékeztet Diakoftisra, sokáig nagyon sekély, s még egy szörfiskola is működik. Megcsodáljuk a vizet hasító kezdő és haladó szörfözők mutatványait, aztán indulunk is tovább.
Ammopinak most a legészakabbi, Pera Ammossal szomszédos kisebb öblébe megyünk, ahová a múltkor már túl késő volt átmenni, s a pici homokos partszakasz mindenkinek azonnal elnyeri a tetszését.
A szél itt egy kicsit sem fúj, a napernyők pedig külön jó szolgálatot tesznek, mivel korlátozzák a lehetséges strandolók számát, így a kicsi méret ellenére sem gyűlik össze a part kapacitását meghaladó embermennyiség.
S olyan szerencsénk van, hogy pont van egyetlen szabad napernyő az első sor nyugati végén, így ma nekünk is lesz kényelmes helyünk ezen a nyugodt kis családi strandon, ahol gyönyörű a víz, Dóri nagyon élvezi az úszást, s közben hódolhat nemcsak homokvárépítési szenvedélyének, hanem kishalimádatának is, mivel itt rajokban úszik az aprónép.
A strand keleti végén a merészebbek a szikláról ugrálnak a vízbe, a mániákus fényképezők pedig kattogtatják a gépeiket... Van, amiből sosem elég! :)
Pera Ammost és Ammopi kis homokos öblét ez a kis kikötő választja el, de nemcsak a part felett, hanem közvetlenül a víz mellett is át lehet járni egyik strandról a másikra, mivel itt is van kiépített sétaút.
Estefelé még beugrunk Pigadiába a kedvenc gyroszozónkba és fagyizónkba, hogy teljes legyen a mai kényeztetés.
Már sötétben érünk Kyra Panagiára, de még nincs kedvünk lefekvéshez készülni, inkább kisétálunk a templomhoz és élvezzük a különleges hangulatot. Holnap nagy nap lesz, eljött az idő, hogy mi is megkeressük Vassilist Agios Nikolaosban, hisz vár ránk Manari! :)

9. nap: Agios Nikolaos, Adia, Proni, Finiki, Arkassa: Agios Nikolaos-öböl, hazafelé Pyles-Othos-Volada-Aperi

Miután a sziget déli végeit kiveséztük, mindannyian megállapítottuk, hogy továbbra is a hegyes részek tetszenek legjobban, mert hiába a helyenként viharos erejű szél, a táj szépsége mindent felülmúl, s külön izgalmas megtapasztalni, a következő völgyben vajon épp tombol a szél vagy áll a levegő, mert mindkettő gyakran előfordult.

 

Agios Nikolaos felé - miután az utat már levideóztuk még a nyaralás elején - az az ötletem támadt, itt bizony fényképezni is kell, mert Karpathos élvezetéhez a csodás útszakaszok is hozzátartoznak, valami egészen különleges élménnyel ajándékozzák meg az embert.
Gyönyörű a fák, a sziklás hegyoldalak és a tenger alkotta kavalkád, végig nagyon jó minőségű az aszfaltozott út, ahol élmény az autózás!
Ez a négy kép Kyra Panagia és Apella között készült, de az igazi élvezetek Apella felett kezdődnek, hiszen itt a sziget egyik legtágasabb öblét kerüljük meg, így közben még a panorámában is lehet gyönyörködni.
Apellánál persze ma is meg kellett állni, belőle egyszerűen sosem elég, nem számít, hányszor látta már az ember!
Kell egy kép, ahol a hegyoldal látszik inkább, aztán egy másik, ahol a tenger és a kopárabb északi rész, ahol még az Olymposba vezető út is tisztán kivehető, de jó is volt arrafelé!
S a strandot közelebbről is le kell fotózni a csodás színek kedvéért, s még az is lehet, a mára tervezett csónakos kirándulás után még ide is beugrunk.
De igazságtalan lenne kihagyni Apella sziklafalát felülről még akkor is, ha a kép nem sokat sejtet a mélységről, ahová az ember itt lenéz.
Apellát elhagyva kedvenc fenyőim még izgalmasabb alakzatokat öltenek, az út egy keskeny szakadék felett leszűkül, s bizony vigyázni kell, ha szembejönnének, még korlát sincs! Legközelebb majd itt is megállunk, hogy a szakadékról is legyen kép.
Ugye milyen szépen felsorakoztak a fenyők? Mintha összebeszéltek volna! :)
Kis fa, nagy fa, mindenki számára akad itt hely bőven.
Imádnivaló széltépte alakzatok.
A kanyarok sem maradtak kopárak, az útépítők szerencsére a táj szépségére is gondoltak.
Agios Nikolaosban a Votsalo tavernában kis keresés után elő is kerítették nekünk Vassilist, a gond csak az volt, hogy sajnos ma nem ért rá, mivel a tűzoltóságra kell mennie, de jöjjünk holnap bármikor, akkor oda visz, ahová csak akarjuk, aztán kért időre értünk jön.
S ha már itt vagyunk, próbáljuk ki Agios Nikolaos strandját is, de nem a napernyős, taverna előtti részt választottuk, hanem átsétáltunk az északabbi öbölbe, az valahogy sokkal hívogatóbb volt.
Fantasztikusan kristálytiszta víz, abszolút szélcsend, csodás tájkép!
Dóri most már mindenféle segítség nélkül úszik a mély vízben is, amihez biztosan hozzájárult a tavaszi tízórás úszótanfolyam is, de nekünk így is hihetetlen, hogy a gyerekünk most már bárhová be tud jönni velünk, hisz még csak most fejezte be a második osztályt! Az ő korában mi még csak ismerkedtünk a medencével, s tengert is csak képekről láttunk.
S ezzel kinyílt számunkra a világ, mivel most már nem kell a sekély, homokos partokat keresnünk, akárhová mehetünk, ahol csak megtetszik a táj! De ehhez kellettek a tavalyi élmények is Kefalónián és Lefkádán, ha az nincs, még mindig nem jöttünk volna Karpathosra, így viszont tökéletes volt az időzítés! :)
Míg jót úszkáltunk a kellemesen langyos vízben, azon gondolkoztunk, hogyan is legyen a folytatás, hisz át kellett szervezni a napot Vassilis elfoglaltságai miatt.
Nem sokáig tartott azonban a töprengés, hisz a nyugati partból szinte még semmit sem láttunk, s milyen jól is fog esni egy Finiki fini halebéd! :)
Lefkos öblei felett vezet az út, északról délre haladva Fragolimnionas, Gialou Chorafi és Potali, amiből mi a két utóbbit próbáltuk ki. A partmenti szétszórt apartmanházakból álló üdülőrészt valójában Kato Lefkosnak hívják, ahol igazából csak nyáron van élet, Lefkos a parttól távolabbi, magasabban elhelyezkedő, állandó település.
Dél felé haladva a sziget legmagasabb hegye, az 1215 méter magas Kali Limni előterében vezet a csodás panorámát kínáló út, s a fákkal benőtt hegyoldalt szemlélve az ember elgondolkozik, valóban Görögország egyik legdélibb vidékén járunk? :)
Kali Limni felett szinte folyamatosan gyülekeznek a felhők, a partról hirtelen felemelkedő légtömegek bizonyára többször áztatják esővel a szigetnek ezt a részét, ezért is a dúsabb növénytakaró.
A Kali Limnitől pár kilométerrel északra található 1168 m magas Profitis Ilias (nem az Olympos melletti 750 m magas ugyanilyen nevű hegy) két, évezredeken át egymástól elszigetelt részre osztotta Karpathost, amíg uniós támogatással a hegyeken át meg nem építették az összekötőutat, s ha a hiányzó 8 km-t is leaszfaltozzák, a sziget életében új korszak kezdődik majd. Minden bizonnyal több turista fog érkezni, aminek lesznek negatív hatásai is, de reméljük, nem szűnik meg a varázs, amit ez a sziget képes nyújtani!
A nyugati parton végighaladva csak fentről csodáltuk meg Adia tágas öblét, a köves partot elérő hullámok most nem csábítottak strandolásra.
Szélcsendesebb napon biztosan itt is jókat lehet strandolni, de nyáron ez elég ritka lehet, mivel a hegy mellett pont erre süvít át az uralkodó észak-nyugati szél.
Adia déli szomszédja Proni, a kettő között van egy kis sziklás rész,
ami aztán újra egy nyílt öbölben folytatódik, ahol jókora hullámokban lehetne ugrálni, ha épp nem lenne köves itt is a part. Így haladunk tovább dél felé.
Háttérben még mindig Kali Limni, aki úgy tűnik, a nap ellen mindig sapkát hord! :)
Kamarakia öbléhez érve már várjuk a padot, amiről képeket a Google Earth-ön láttunk, s még Dóri is kiszáll egy-két kép kedvéért, hisz üresen hagyva sokkal unalmasabb.
Így viszont lehet gyakorolni egy kicsit a színészkedést, amit most határozottan élvezett a család.
Sőt, még egy-két romantikus pillanat is belefért...
Finikibe érve már épp elég éhesek voltunk ahhoz, hogy nézelődés és strandolás előtt rögtön beüljünk egy tavernába, de amíg a rendelés megérkezett, azért már megszöktem néhány kép kedvéért.
Legszimpatikusabbnak a partra vezető út mellett közvetlenül balra lévő tavernát találtuk, ami kétszemélyes haltállal hirdeti magát, s a nagyon kedves, Puskás nevét emlegető, magyarul köszönetet mondó idős pincérünk meleg szívvel is ajánlja. Biztos nagyon finom lett volna, de valahogy nem vagyunk oda a rákokért és kagylókért, s félünk is egy kicsit az így összeszedhető betegségektől, mint például a hepatitisz...
Ezért maradunk a bevált kedvenceinknél s valami különlegesen finom és egyedien tálalt ételkölteményben lesz részünk, ahol még egy tonhalsaláta is igazi élmény! A "special gyros"-t is érdemes kipróbálni, mert vagdalthúsból készítik nagyon finoman fűszerezve, s a sült hal is nagyon kiadós más helyekhez képest. Ezt még én sem felejtettem el lefényképezni, s noha mindig fényképezőgéppel ülök asztalhoz, mire eszembe jut a fényképezés, már késő...
Aztán jöhet a strandolás, de ezt a Poseidon szobrot egyszerűen nem lehet kihagyni, ha az ember odavan a görög istenekért! ;)
Finiki közvetlenül Arkassa előtt van, nagyon kellemes környezetben, kikötővel, kis stranddal és persze híres haléttermekkel, de a parttól távolabbiak közül már több bezárt, valószínűleg a válság miatt csökkehetett drasztikusan a forgalmuk.
A strand homokos és szélvédett, de elég zavaros a víz, így épp csak lehűtjük magunkat, s teli hassal nem is érdemes sokat úszkálni.
A kikötőbe sétálunk, amíg egy kicsit megszáradunk, aztán indulunk Arkassa (a háttérben) felé.
Arkassán tartottunk egy kis autós városnézést, ahol a főtéren még csak konganak a tavernák az ürességtől, de estére minden bizonnyal itt is beindul az élet, mivel ez az egyik legnépszerűbb üdülőhely a szigeten, amire az alábbi kép is enged következtetni.
Arkassa Agios Nikolaos nevű strandjához előzőleg nem túl sok reményt fűztünk, de Dórinak annyira megtetszett a hullámzás, hogy végül letáboroztunk és egészen estig itt maradtunk, pedig nem semmi volt a szél, ami itt fújt.
A part mindenütt puha homokos, így itt már nyugodtan lehetett a hullámokban ugrálni, s az elmúlt években bizony Dóri ebben már nagy gyakorlatra tett szert, s alig várta, hogy a képességeit itt is kamatoztathassa.
Nagy bátran besétált a partot folyamatosan ostromló nála is nagyobb hullámokba és jókat ugrált, amíg párszor be nem temette úgy a víz, hogy még meg is ijedt, s bizony voltak olyan pillanatok, amikor még minket is belepett, sőt a fürdőruhát is levitte rólunk a víz! Lehetőleg nem kérünk róla fotót! ;)
Ezután inkább a partszéli hullámokat célozta meg, de nem tartott sokáig az ijedtség, egyre beljebb és beljebb ment megint.
Én pedig utána, de csak a víz szélén maradva, hogy ne vesszen oda a fényképezőgép.
Dóri kijelentette, hogy ez élete legjobb strandja, már megint... :) De annál jobb, minél többet halljuk, s legyen csak így ez mindig!
Sellő a habokban?
Vízcseppek a kamerán, párszor bizony szükséges volt a törlés.
Dórink még akkor is a vízben ugrált, amikor a strand szinte már kiürült, aztán nagy nehezen sikerült rávenni az indulásra. Hazafelé egy eddig még ismeretlen útvonalon mentünk Pyles felé Othoson, Voladán és Aperin át, de ezeken a helyeken már nem álltunk meg fényképezni sem, hiszen kezdett szürkületbe fordulni az ég. Legjobban Othos tetszett, ahonnan gyönyörű a kilátás Pigadia felé, erről még lesz később kép.

10. nap: Manari, Kyra Panagia, Pigadia

Reggel célirányosan Agios Nikolaosba mentünk megint, Vassilis azt mondta, 9:30-tól mehetünk bármikor. Ma sokkal jobban fújt a szél, s amikor odaértünk, meg is kérdeztük, nem probléma-e ilyenkor csónakra szállni, de azt mondta, nyugodtan mehetünk. Dobálták is a csónakot a fehér tarajos hullámok, de nem csökkentették a motorcsónak sebességét, viszont útközben fényképezni képtelenség lett volna, kérte is, tegyem el a gépet, sajnos...

Aztán kiderült, Manarin már van egy olasz pár, pont előttünk vitte ki őket. Említette Agios Ioannist is, de mondtuk, mi ott már voltunk. Kérdeztem Has-t is, de oda meg épp kirándulóhajót látott érkezni, ezért nem tartotta jó ötletnek.
Na akkor megmutatja nekünk a barlangokat Manari mellett, aztán Sfakát, amit szintén láttunk a dzsipes kirándulásunkkor, de innen lentről nagyon picinek hatott Manari mellett, ott a hatalmas sziklafal alatt kissé bezárva éreztük volna magunkat 3-4 órán át.
Aztán azt mondta, kikötünk Manarin, s ha az olasz párnak nincs ellenvetése, mi is maradhatunk. Mert ugye privát csónakos kirándulást ígérnek borsos 20 euróért felnőttnek, 10 euróért gyereknek, de azért is kell ez a magas ár, hogy tényleg privát maradhasson az élmény, ha olcsóbb lenne, többen is összegyűlnének egy-egy helyen, s akkor oda a varázs.
Manari viszont két kisebb öbölből áll, a kettő között van egy kis válaszfal, így nem kellett attól tartani, hogy majd zavarjuk egymást, s az olasz pár is nagyon kedvesen igent mondott.
Le is telepedtünk a keletebbi részen, ahová hamarosan meg is érkezik majd az árnyék, de addig is felállítottuk a napernyőnket, s alóla figyeltük a gyönyörű tájat.
Hiába árnyékolta le a part a szelet, így is érezni lehetett, sőt, voltak kifejezetten erős széllökések is időnként, így a sziklákra vihettem magammal a lencsetörlő kendőt is, ne kelljen mindig visszamenni a bázishelyünkre.
Nagyon tetszett ez a kis fa ott a magasban, s biztosan nem véletlen nőtt ilyen alakúra, még az is csoda, hogy egyáltalán életben maradt a kopár sziklák és hatalmas széllökések kellős közepén!
Sok-sok kisebb-nagyobb szikla volt mindenfelé, s ha csak egy métert mozdultam, már teljesen másnak tűnt a kép, ezért is a sok felvétel.
Míg alaposan körbefényképeztem a helyet, a kis család egy kis üregben az árnyékban üldögélt, mivel ez volt a legszélvédettebb hely is a parton.
Aztán csak nem bírtak ellenállni a tengernek, s bár időnként szemükbe csapott a víz, kezdték magukat még annál is jobban érezni, mint amikor ideértünk.
Várj csak Anya, majd elkapunk és meglátod, mi lesz! ;)
Így jól elszórakoztunk a vízben, az olasz pár egy kicsit sem zavart, mivel búvárfelszerelést öltöttek és olyan messzire úsztak, hogy nem is láttuk, merre vannak.
A háttér újra "sztárfotóért" kiáltott, ezért készítettünk is néhányat örök emléknek.
Repkedő hajjal, ahol kapaszkodni sem árt, sosem tudod, mikor akar leborítani a szél!
Felfelé nézve a szikláról és még sok más pozícióban, de ezek a képek inkább a családi fotótárba kerülnek, túl hosszúra nyújtanák a beszámolót.
Van néhány kihagyhatatlan kép azonban, amelyekre nagyon büszkék vagyunk, hisz az mi lányunk pózol rajtuk, nem is akárhogy! :)
Hiába a nagy szél és az elzártság a nagyvilágtól, pont olyan szabadnak éreztük itt magunkat, mint amit ez a kép sugall, s örökre bennünk fog élni ez a néhány felejthetetlen óra!
El sem akartunk hinni, amikor lejárt az időnk és Vassilis értünk jött Pegasus nevű extra gyors csónakjával, s sosem felejtem el Dóri menetszéltől kilapított, mégis félreértelmezhetetlenül boldog arcát, ahogyan nagyokat pattogva őrült sebességgel szeltük a habokat vissza Agios Nikolaos felé! Ez az élmény mindent megért! :)
Mit is csináljunk a nap hátralévő részében? Elmehetnénk a szélcsendes Fokiára Ammopitól délre, de Dóri Kyra Panagiához ragaszkodik, hisz sosem strandoltunk ott még délután, s legalább meglátjuk, milyen viszonyok uralkodnak ott napközben.
Kedvenc útszakaszunkon indultunk el visszafelé, s ebből az irányból is kattintottam néhányat a kocsiból, hogy jobban menjen majd az emlékezés.
A kis keresztmetszetű, ámde nagyon mély szakadéknál most meg is álltunk, s a korlát nélküli út szélére sétálva élveztük a kivételes látványt, amit a képek sajnos egyáltalán nem tudnak visszaadni, de jó lenne ilyenkor a 3D fényképezés!
A V-alakú rés a két szikla közt egészen a tengerig tartott, de ha csak egy métert mozdultunk, már teljesen megváltozott a kép, annyira összetett alakzatot öltenek itt a fenyőkkel elszórtan benőtt, erre-arra dőledező sziklafalak.
A szakadék az út másik oldalán egy meredeken felívelő sziklafalban folytatódott, s kicsit el is gondolkodik az ember, bírja-e majd az út az idők szelét, s talán azért nincs korlát, mert a fúrásokkal megbontották volna a törékeny egyensúlyt?
Annyira lenyűgöző a látvány, hogy feltétlenül kell még egy kép, mégha ez másnak már unalmas is... ;)
Apella felett a széltépte hegyoldalon állva fényképeztem le Manari és Sfaka két szomszédos öblét, amelyeket nemcsak felülről, hanem közvetlenül a partról is volt szerencsénk megcsodálni, s mindig is egyik kedvenc helyünk lesz a szigeten!
Itt most őrült erővel tombolt a szél, de a következő kanyar után már meg sem moccant a levegő, szinte hihetelen volt!
Kyra Panagián rögtön a strandra mentünk, s meglepődtünk, mennyi kocsi áll mindenütt, úgy tűnt, többen vannak, mint Apellán, pedig egy jóval kisebb öbölről van szó.
Ezért csak úsztunk egyet, s mivel már éhesek voltunk, beültünk a parti #1 nevű tavernába, amit nyugodtan kihagyhattunk volna, mert talán ez volt a legrosszabb tavernás élményünk... A nap ajánlata grillezett tonhal volt salátaágyon, de alig lehetett enni belőle, olyan hamar kihozták, hogy nem is sülhetett át teljesen, a szó szerint összedobált salátát pedig valami különösen rosszízű barna öntetettel tették tönkre... De ez volt az egyetlen kellemetlen élményünk Karpathoson, s mint tudjuk, a kivétel csak erősíti a szabályt! :)
Amíg estebédeltünk, Kyra Panagia strandja teljesen árnyékba borult, ezért már nem is mentünk vissza, helyette gyorsan lezuhanyoztunk és Pigadiába autóztunk, ahol sétálással és fagyizással töltöttük az estét. A képen a szállásunk szép koraesti fényben, ahogy eddig még sosem láttuk, mivel szinte mindig úton voltunk. A BLUE felirat alatt laktunk, s tényleg imádtuk minden egyes másodpercét! :)
1892-ig Aperi volt a sziget közigazgatási központja, a török megszállók helyezték át Pigadiába, ami akkor egy igazán jó adottságokkal rendelkező kikötő volt. Neve forrást jelent, mivel ez a terület azokban az időkben számos forrással rendelkezett. A város feletti sziklán, a Kavoson állt az ókorban Potedionnak nevezett akropolisz, de az ásatásokból az is kiderült, hogy már a minoszi civilizáció idején is fontos szerepet töltött be.

11. nap: Kyra Panagia, Pigadia, Fokia, Ammopi

Már 10 napja a szigeten vagyunk és csak kétszer strandoltunk Kyra Panagián? Hihetetlen! Ezért ma délelőtt ez lesz a program, a tegnapi felderítés után egyértelműen kiderült, délután már nem érdemes idejönni, ha valaki a nyugalmasabb strandokat szereti. S talán azért nem tűnt fel, milyen keveset strandolutunk itt, mivel minden reggel ezzel a csodás látvánnyal töltődtünk fel:

 

A kép most sem az igazi a valós élményhez képest, de arra jó lesz, hogy jobban eszünkbe jusson, milyen az, amikor az apartmanból bárhonnan kinézve csak egy hatalmas sziklafalat lát az ember, aztán az erkélyre kilépve ehhez még hozzájön a tenger, az illatok, a kabócák és a tökéletes boldogság érzése, mert ez tényleg az volt!
Reggel még az árnyékban reggelizhettünk, ami külön praktikus volt, s csak délutántól lehetett olyan képet készíteni, hogy az erkélyt is érje a nap, de addigra a sziklafal került egyre jobban árnyékba. Csak egy délután voltunk itthon, na de nem is ezért szálltunk meg itt, hanem a reggelek és az esték nyugalmáért, ami számunkra tökéletes volt.
A sziklának még arca is volt két fa-füllel, de egyszer sem éreztük, bárki is figyelne minket, főleg nem az emeleten, ahová az utcáról sem lehetett belátni. A tulajdonosok nagyon kedvesek voltak, makulátlan volt a tisztaság mindenhol, kétnaponta törölközőt és ágyneműt is cseréltek és mindig friss illatok fogadtak, bármikor hazatértünk, minden egyes nap alaposan kitakarítottak.
A strandon délelőtt egyszer sem voltak sokan, gyönyörű a víz, még nagyobb szélben sem hullámzik igazán, hiszen a nyáron jellemző észak-nyugati szelektől pont megvédi a szikla. A tenger elég gyorsan mélyül, mégis nyugodtan ajánlanám akár pici gyerekkel is, ha a gyerek szereti az úszógumit vagy biztonságban érzi magát karúszóban, mivel kivételesen szép a táj, igazi családi hangulat van, zavaró hangoskodástól egyáltalán nem kell tartani..
Dórinak is nagyon tetszett, szerintem ha mi nem lettünk volna besózva, hogy minél előbb láthassuk a sziget egyéb szépségeit is, akár napokon át ellett volna itt reggeltől estig azzal a kikötéssel, hogy estére inkább menjünk Pigadiába, mert ott olyan jókat lehet sétálni és sokkal több tavernából választani, mint Kyra Panagián. Így a három tavernából szégyenszemre csak a tegnapit próbáltunk ki, ami inkább egy rossz gyorsétteremre emlékeztetett, mint igazi görög tavernára...
Tökéletesre sikerültek a reggeli sétáink, amikor szinte még senki nem volt a parton, de mások a fényviszonyok már délelőtt is, ezért csak érdemes volt készíteni néhány képet akkor is, amikor a napernyők már kezdtek lassan megtelni és nem mindig kívánatos emberalakok "rontották" el a képet.
A strand északi végéből - ahol a sziklafal kezdődik - délután lehetett volna igazán jól fényképezni, amikor a nap már nem szemből süt, hanem a part déli felét ragyogja be élénken, de erre még azon az egy délután sem éreztem igazán késztetést, amikor itt voltunk, annyi emberrel valahogy már nem volt az igazi...
Ma délelőtt viszont még érdemes volt felmászni a jókora sziklákra, ami ha nem is volt pofonegyszerű, bárki megtehette, ha igazán akarta, mint ahogy én is! :)
Azért eldöntöttem, másnap reggel feljövök ide még egyszer, mert a közelebbi képeken már nem igazán tetszettek a színes matracokról rám mosolygó termetes fenekek, valahogy nem ezeket szerettem volna megörökíteni... ;)
A partra omlott kőtömbök és a sziklafal között még érdekesebb volt a víz színe, s bár ennél jóval több kép készült erről is, álljon itt most csak egy, hogy ne legyen túl sok az ismétlés.
A templomhoz is felmentük, ahol eddig csak reggelente és egyszer esti sötétségben fordultunk meg, s jó lett volna pár kép magáról a templomról is, de ilyenkor többen is feljönnek ide fényképezni és nem vártuk meg, amíg mindenki elment, ezért beérjük majd a holnap reggeli árnyékos verzióval is.
Reggel még úgy terveztük, egy kis úszkálás után lehet, átgyaloglunk abba a kis titkos öbölbe, amit a második reggel nyomoztam ki, de éjszaka a nagy melegben véletlenül sokáig maradt bekapcsolva a szokásosnál hidegebbre állított légkondi, s a családfő nyakfájását már nem akartuk tetézni egy megerőltetőbb sétával, talán még lesz rá alkalom, majd meglátjuk.
Eszembe jutott, nem voltunk még Ammopi déli szomszéd öblében, Fokián, de ha már Pigadián át vezetett az út, egy kicsit ott is kocsikáztunk, legalább nem a legtűzőbb napsütésben strandolunk majd. Előtte viszont nem néztem meg pontosan, hogyan is lehet eljutni a temetőhöz, így csak felülről sikerült megközelíteni, holott a kikötőből vezetett fel gyalogút.
De a keresgetés közben legalább élvezhettük egy kicsit a szűk utcácskákon való kocsikázást és visszatolatgatást, amikor jött szembe valaki. Turistaként csak nevettünk rajta, de mindennapi élménynek akár már idegesítő is lehet, ha az ember mondjuk siet valahová.
Elkocsikáztunk jódarabon a Kavos szikla mögé is, de inkább csak nézelődtünk a kocsiból, a gyalogláshoz a déli napsütésben egy kicsit sem volt kedvünk, főleg nem megmászni azt a nagyon hosszú lépcsőt az egyik kilátóhoz, ahonnan nem is tűnt olyan csábítónak a kép. Bár ha felmentünk volna, biztosan tetszik, de valahogy meg kell magyarázni a lustaságot, nem? ;)
Fokiára két kilométeres, most már végig aszfaltozott út vezet Lakkiból, s aki igazán nyugalmas, de könnyen megközelíthető partra vágyik néhány napernyővel a kényelem kedvéért, biztosan élvezni fogja.
Van egy kis kikötője is pár csónakkal, s Ammopihoz hasonlóan a szél itt sem fúj.
Kicsit távolabbra sétálva egy földúton van egy másik öböl is, de a partot mindenütt beborító kőtenger szinte megközelíthetetlenné teszi, látványnak viszont nagyon szép és a képen sem mutat rosszul.
Aztán visszatértünk az Ammopira vezető útra, s Votsalakia felől felsétáltunk a parti gyalogút Kasteli-öböl felé vezető lépcsős szakaszára, hogy megnézzük, van-e ott még valami csábító partszakasz, nehogy kimaradjon, ha már erre járunk.
Közben gyönyörködtünk az eddig még csak koraesti fényben látott Votsalakia csodás vízszíneiben, mert egyáltalán nem mindegy, melyik partot a nap melyik szakaszában látjuk, teljesen mások a színek! S így most még jobbban tetszett, mint a múltkor.
A Kasteli-öböl felülről nem tűnt olyan csábítónak, hogy le is gyalogoljunk a térképen is nagyon picinek jelzett strandra, Dóri viszont odáig volt ezért a medencés házikóért, s azt mondta, nagyon szívesen lakna itt is egy kicsit. Azért kíváncsi vagyok, a medence kedvéért tényleg képes lett-e volna lemondani Kyra Panagiáról, holott a szállások között válogatva ő ragaszkodott leginkább, hogy végig ott lakjunk, annyira tetszett neki!
Jó lett volna még Ammopitól északra is körülnézni egy kicsit, ahol van még néhány kis öblöcske földúttal, de annyira meleg volt, hogy a család inkább a strandolást választotta, így erről a részről csak ez az egy kép készült.
Egy pillantás Pera Ammosra is, ha már itt vagyunk, de maradunk inkább a vele szomszédos Mikri Ammopinál, a kis kristálytiszta vizű, teljesen homokos strandnál, mert Dórinak errefelé határozottan ez a kedvence.
Most nem volt olyan szerencsénk, hogy rögtön találjunk napernyőt, így csak lepakolunk, s amíg nem szabadul fel egy, addig a vízben úszkálunk. Valahogy nem volt kedvünk a homokba feküdni, ilyen szempontból már a kavicsos strandokat kedveljük inkább.
Már éppen azt tervezzük, eszünk valami salátát a part fölötti tavernában, mert csak nem akar felszabadulni egy napágy sem, amikor éppen elmegy valaki és lesz helyünk megint az első sorban. S most már miért is mennénk salátázni, ha van nálunk gyümölcs, fánk és péksütemény?
Egész délután itt úszkálunk és napozunk, közben tapasztalatokat gyűjtünk, ki hogy nyaral. A víz szélén a homokban ülve két egyforma barna bikinis olasz nő társalog folyamatosan, órákon át egy másodpercre sem állnak le, hihetetlen! Vajon miről képesek ennyit hadarni? :) Aztán feltűnnek a férjeik is két-két gyerekkel, s máris tanúi lehetünk, milyen családcentrikusak az olasz férfiak.
Amíg a feleségek jót beszélgettek, ők szépen hazavitték, megebédeltették és lefektették a gyerekeket, aztán pár óra múlva visszahozták, megfagyiztatták, karúszóba öltöztették mind a négyet, s aztán mindannyian egyszerre mentek be a tengerbe, az anyukák a kisebb, az apukák a nagyobb gyerekekkel, teljes összhangban, mintha egész életükben ezt csinálták volna. Nem számított, milyen vagány tetoválásaik voltak, ha a családról van szó, nem ismerik a tréfát, mindent nagyon is komolyan vesznek, ez a két házaspár mindenképp!
Estére újra Pigadiát választottuk és újra a kedvenc gyroszozóba mentünk, harmadszorra és utoljára a két hét alatt. Utána jött a szokásos fagyi és most vásároltunk is, Dóri mindenképpen szeretett volna szuvenírt hozni néhány barátnőjének, ezért egész este ajándékboltokat és karkötőket nézegettünk... :) De megérte, mert rendkívül elégedett volt a szerzeményekkel, mi pedig azzal, hogy itt is gondol rájuk, mert azért ez nagyon szép dolog.

12. nap: Kyra Panagia, Olympos, Lefkos: Potali, Arkassa: Agios Nikolaos-öböl

Elérkezett a szombat, ami azért volt ijesztő, mert hétfőn már megyünk haza! Két napunk maradt hát, ezért jól meg kell gondolni, hová menjünk, már koránt sincs akkora szabadságunk, mint a nyaralás elején volt... Sajnos! Na de kesergés helyett gondolkodjunk: ma szelesebb nap ígérkezik, mostanában már eleget strandoltunk, mi az, amit szívesen látnánk még egyszer?

 

Hát persze, hogy Olympos! :) Jó lenne napközben is látni, nemcsak esetfelé, mint a múltkor, az erkélyes képek is biztosan jobban sikerülnének, s attól a 8 kilométernyi földúttól sem kell tartani, bár ha ott történne valami a kocsival, már biztosan fizetni kellene, de ennyi kockázatot vállalhatunk még egy felejthetetlen napért, nem igaz?
De előtte még egy reggeli séta Kyra Panagián, persze fényképezőgéppel, hogy majd itthon is tehessünk legalább egy virtuális sétát, ha majd visszavágyunk, mert lesz ilyen, az biztos...
Most nem kellett idegen fenekeket kerülgetni, csak a táj és mi, mintha csak a miénk lenne!
Egy ideig Dóri is próbálkozott a jókora sziklatömbökön feljebb jutni, de innen inkább már visszafordult. Nagyon jó, hogy különleges helyzetekben is használja a józan eszét, s bár szereti a kalandokat, igazán veszélyes dolgot már nem csinál, képes helyesen felmérni a képességeit.
Egy kép az öbölről,
egy Dóriról,
majd még egy kép egy másik sziklán állva,
aztán egy közelebbi a templomról és az Akropolis stúdiókról, amivel szintén szemeztünk, de csak egy görög utazási irodán keresztül lehetett volna foglalni, s naponta 25 euróval lett volna drágább a modern építésű Blue Waves-nél, aminek a berendezése is jobban tetszett.
Annyiból lett volna jobb itt lakni, hogy a templom piros kupoláját akár az erkélyünkről is láthattuk volna, míg máshonnan ezt a képeslapokon is gyakran előforduló képet nem lehet elkészíteni, ráadásul a lépcsőnél ki van írva, hogy senki se zavarja a vendégeket... Talán ha az emeleti éttermükbe beülünk egyszer, más lett volna a helyzet, de erre nem került sor.
Olympos tele van meglepetésekkel ma is: bár nem haladtak tovább az aszfaltozással, a maradék 8 km-t is kiegyengették, feltöltötték azt a forrásvízzel telt kátyút is, ami a személykocsik útját eddig megnehezítette. Viszont láttunk néhány helyet, ahol a hegyoldalról nagy kövek és szikladarabok gurultak le az előző látogatásunk óta, ezzel sem árt számolni annak, aki erre jár olyan autóval, amire ezen az útszakaszon nem érvényes a teljes biztosítás.
A nap most még a keleti lejtőt világította meg jobban, így egészen más volt a hangulata, mint a múltkor.
Nekivágtunk újra a szűk kis utcácskáknak, ahol most jóval több volt a turista, de nem kell Santorini viszonyokra gondolni, annál azért sokkal kiegyensúlyozottabb a helyzet.
A nénikék most már be is invitáltak minket kisebb-nagyobb ajándékboltjaikba, előadva az egyik legturistafogóbb trükköt: szép színes kendő a gyerek fejére, közös fotó felajánlása, aztán ha ezt nem is vesszük meg, csak körülnézünk és szívességből veszünk valamit, nem? ;)
De igazából nem érzi tolakodónak az ember, s inkább segíteni szeretne, hisz nem sok egyéb bevételi forrásuk maradt az itt élő embereknek, s ha még sokáig szeretnénk látni ilyen szép élő falvakat, valamivel mi is hozzájárulhatunk.
A fekete kendő nem tetszett Dórinak, ezért ott egy szép rikító sárga, vidám pólót vettünk a férjemnek, mivel a sajátja reggel valahogy otthon maradt, a második helyen egy festmény tetszett meg nagyon, de azt mondtuk, még meggondoljuk és visszafelé bejövünk, a harmadik helyen pedig már megvettük a kendő fehér változatát rózsaszín pillangókkal, mert ez már Dórinak is elnyerte a tetszését.
Jól is jött a már ismert rendkívül szeles erkélyeken, ahol most csodás fényviszonyok uralkodtak :), kattogott is rendesen a fényképezőgép, már ezért is megérte eljönni! :)
Egy kép szemből, egy balról, s legyen egy sárga pólós panorámás is! :)
Aztán jöhetett egy igazi olymposi ebéd az egyik tetőteraszos tavernában, ha már itt vagyunk. A tavernák előtt itt is vannak beinvitáló emberek, de ez sem volt zavaró, az ember nagyon is tisztában van azzal, mennyire fontos nekik ez a bevétel, hisz ebből él az egész család, s tényleg minden családtag itt szorgoskodik.
Ahová mi bementünk a főtér közelében, az anyuka állt kint és próbálta megfogni a vendégeket, a tetőteraszon a nagymama pincérkedik ünnepi viseletben, kezében walkie-talkie :D, fiúunoka hordja fel a megrendelt ételt a lépcsőn, lányunoka fekete alapszínű ünnepi népviseletben itt-ott megállva sétál, hogy a vendégek étkezés közben ezt is megcsodálhassák. Hogy ki főzött? Az már rejtély, a szakácsot ugyanis nem láttuk, de van egy tippünk! :)
Hiába a sokféle étel az étlapon, a nyelveket nem beszélő nagymama elmutogatja, mi a napi ajánlat, s úgy tűnik, csak ezek közül lehet választani, s mire megtelik az összes asztal, már elfogyott a souvlaki, csak csirkecomb maradt és töltött padlizsán... :) Azaz az ételeket előre elkészítik (talán az anyuka és a nagymama?), aztán próbálják mindet el is adni, bár volt olyan vendég, akinek nem volt megfelelő a választék és sértődötten felállva továbbállt. Minden étel finom volt, igazi háziasan elkészítve, s megkóstoltunk egy helyi fánkszerű édességet is, a loukoumades-t, amit mézbe és fahéjba forgatnak, a férjem szerint egyébként semmilyen íze nem lenne... Viszont ő legalább meg tudta jegyezni a nevét! :)
Még sétáltunk egy kicsit, közben eldöntöttük, mégis megvesszük azt az olajfestményt, mert nagyon megtetszett mindenkinek s nem kerül többe, mint egy ebéd. A jó árajánlathoz valószínűleg a magyar gazdasági helyzet rossz híre is hozzájárult, ugyanis az árra kérdezve először az volt a fontos, honnan jöttünk... ;) A falon nagyon jól mutat a kép, s az is biztos, hogy egy örök emlék! :)
Még egy-két búcsúkép, s közben azt is kitaláljuk, hová menjünk még. Szóba kerül Agios Nikolaos Spoa alatt és még Apella is, aztán eszembe jut Lefkos hullámzó Potali strandja, amit még csak láttunk, de nem próbáltunk, s mivel Dóri inkább hullámokra vágyik, erre vesszük az irányt.
Élvezzük az út minden egyes méterét, ha aszfaltozott, ha nem, mert végig gyönyörű a kilátás és nagyon örülünk, hogy eljöttünk még egyszer Olymposba, nagy kár lett volna kihagyni ezt az élményt!
Lefkosban elfelejtünk úszócipőt húzni, pedig Potali strandjának csak közvetlenül a víz melletti része homokos, bent már jókora köves, így nem lenne jó ötlet itt ugrándozni.
Ráadásul nem jönnek folyamatosan a hullámok, mint ahogy a csemeténk képzelte, ezért kitaláljuk, inkább az arkassai Agios Nikolaos strandra megyünk, ami Dóri életének ki tudja, hányadik legszebb strandja... :) De tényleg jó!
Első pillanatra úgy tűnt, most Arkassa Agios Nikolaosán sincs akkora hullámzás, mint a múltkor, de közelebbről megtapasztalva már csak árnyalatnyi volt a különbség.
A hullámok csak egy kicsivel voltak alacsonyabbak, de ugyanolyan erővel bombázták a partot, mint az előző látogatásunkkor, pedig a szél sem fújt olyan erősen, mint akkor.
Dóri újra kiélhette hullámugrándozási vágyait, mi pedig legtöbbször a parton ülve kényelmesen figyeltük a lányunk által adott showműsort.
Amikor elfáradt, csak befeküdt a part szélére hasra és izgatottan várta, mi fog történni. Minél nagyobbat dobott rajta a hullám, annál nagyobb volt a nevetés és ma sem unta meg előbb, mint a múltkor...
Mikor eljöttünk, már megint este volt, a part szinte teljesen kiürült, így a Pyles-Othos-Volada-Aperi útvonalat újra szürkületben jártuk be, képek nélkül.
Szerencsére egyik este, amikor Ammopiból jöttünk hazafelé, rákanyarodtunk ennek az útnak az Aperiből kivezető szakaszára, így legalább innen is van egy használható képünk: Aperi, mögötte Pigadiával.

13. nap: Pigadia, Apella, Pigadia

Elérkezett az utolsó napunk... Ma már foglalkozni kellett a hazautazás részleteivel is, s mivel az Olympic tavasszal menetrendet változtatott, aminek következtében csak két óránk maradt Athénban átszállni, mindenképpen ésszerűnek tűnt az online check-in igénybevétele, hiszen ezzel is időt spórolunk.

 

Eredetileg valamelyik pigadiai internetkávézóban akartuk kinyomtatni a beszállókártyákat, de sehol sem volt nyomtató, s a szállásunkon sem volt erre lehetőség, mivel se internet, se nyomtató, s Nikolas nem is tarthatja fontosnak, mivel a foglalásokat a Pigadiában élő fia intézi, akivel én is leveleztem.
Amikor Nikolasnak elmondtuk a problémánkat pár nappal ezelőtt, felhívta a fiát, aki azonnal felajánlotta, menjünk be hozzá nyugodtan vasárnap délelőtt, az optikai üzletében mindent kinyomtathatunk, csak hívjuk fel, mikor érkezünk, mivel vasárnap délelőtt zárva tart. Az üzlet pont a gyroszozó utcájában van, így rutinszerűen odataláltunk.
Aztán a kikötőből felsétáltunk a templomhoz, ahol a temető is van, most már célirányosan! :)
Nagyon szép innen a kilátás, s a hely hangulata illett is a Pigadiától való nappali búcsúnkhoz, mivel a belvárost már csak este fogjuk látni...
Visszafelé bekukkantottunk Pigadia homokos, ám a víz alatt meglehetősen köves strandjára, Xenonasra, de csak néhány kép kedvéért, mivel az utolsó napunkra valami igazán különlegeset akartunk, s mi más is lehetne az, mint Apella?
Először azt hittük, valószínűleg túl szeles lesz ma, de az is eszünkbe jutott, hányszor láttunk már az öbölben tarajos hullámokat úgy, hogy a strand vize szinte meg sem mozdult, felülről legalábbis úgy tűnt.
Tegyünk hát egy próbát, aztán ha nagyon erős lesz a szél, majd keresünk másik strandot, de mindenképpen "illik" elbúcsúzni. :)
Nagyon erősen tombolt a szél az öböl felett, de a partra lekanyargó mellékúton már érezni lehett, az ereje már itt alábbhagy.
Pedig nem túl messze még nagyon erősen fújt, ahogy a tarajos hullámok is mutatják.
Nagyon megörültünk, hogy így döntöttünk, mert még nyugodtabb volt a vízfelszín, mint eddig bármikor,
s az ember alig hitt a szemének, hogy kb. 150 méterre folyamatosan robognak a tarajos hullámok dél-kelet felé, itt pedig szinte tökéletes a szélcsend és semmi hullámzás, csak estére éreztünk valamit belőle.
Az úszócipők ma véletlenül otthon maradtak, mintha az istenek azt akarták volna, hogy ma csak strandoljunk, eredetileg ugyanis terveztük, hogy átmegyünk egy kicsit a délebbi kis öbölbe is, hogy a család is élvezhesse a kilátást és egy kisebb strand élményét, ha már Kyra Panagiánál erre nem került sor.
Mondjuk épp strandpapucsban is át lehetett volna menni, bár minden bizonnyal tovább tartott volna,
s olyan jól esett a gyönyörű vízben való strandolás, hogy ezt elég hamar el is felejtettük.
Dórit az úszócipő hiánya még az ugrándozásban sem nagyon zavarta, bár időnként azért hallottunk ilyen-olyan szisszenéseket, s nagyon mókás látvány lehetett, amikor a vízbe befelé vagy onnan kifelé a kisebb-nagyobb köveken botladoztunk és időnként még vissza is estünk... :)
Kitaláltuk, hozunk haza egy üveg tengervizet, hogy a hazahozott kavicsok majd egy kicsit otthon érezzék magukat, de még mindig a szatyorban lapítanak, majd télen, amikor ránk tör a "honvágy". Vajon a tengervíz addig is megőrzi a minőségét? ;)
Még néhány búcsúkép erről a gyönyörű partról,
ahol tényleg felejthetetlen a strandolás, bármilyen nyálasan is hangzik! :D
Szemben bal oldalon Agios Ioannis, jobb oldalon Manari és Sfaka, és a sok-sok szép emlék...
Még egy utolsó kép a partot elhagyó gyalogútra rátérve...
Aztán egy a felkanyargó útról,
egy másikkal egyetemben, a búcsú hangulatához illő színekben...
S a fenti végső búcsú... :( Egyszer az életben ide még mindenképpen visszajövünk, öregen, betegen, mindegy, de itt leszünk!
Estére Pigadiába mentünk, s valahogy mindig sikerül valami különleges élményt begyűjteni egy-egy utolsó vacsorakor: volt már tarantula pók, kiskutya, cica, most egész véletlenül egy rikítozó papagájt sikerült kifogni a kiváló Mamma Maria tengerparti tavernában, ami nevének olasz csengése ellenére is valódi görög étterem, nagyon finom halételekkel!
Már az előételnek felszolgált különleges pirítósból is tudtuk, jól választottunk, pedig tényleg találomra jöttünk be ide, ahol a pincérek a 7-es asztalhoz vezettek 7-én, amikor Dóri pont nyolc és fél éves volt. A hetes valahogy az utazás bűvös számává vált, még a szobánk száma is ez volt. Szenzációs volt a papagáj rikítozása, a vendégek ijedtükben nevettek, amikor a drága madár kieresztette nem mindennapi hangját, és pont a mi asztalunk mellett mutatta be bukfencezős akrobatamutatványait is, Dóri nagy örömére! :)

14. nap: búcsú Kyra Panagiától, hazarepülés

Reggel szerencsére nem kellett korán kelni - ennyiből nagyon jól jött az Olympic menetrendváltoztatása, hisz 7:50 helyett 12:50-re tették az indulást. De azért kicsit izgultunk, mi lesz, ha nem száll fel időben a gép, ráadásul Athénban is fel kell venni a csomagot, külön becsekkolni, mert két külön foglalás esetén nem lehet az egész útra feladni a bőröndöket.

 

Na de ne szaladjunk ennyire előre, hisz itt volt még nekünk Kyra Panagia és még egy fájdalmas búcsú, ami valahogy mindig megvisel, de nemcsak engem, a lányomat is...
Dóri egyébként is szomorú volt, mert reggel a legszebb, előző este Apellán talált csigaháza mosás közben a lefolyóba esett, ahonnan már nem lehet elővarázsolni... Ezért is volt olyan fontos az utolsó séta, hátha találunk még egyet, de ez sajnos nem sikerült.
Így még szomorúbb volt a búcsú, mint egyébként, s csak az itthon várakozó cicánkkal való találkozás gondolata tudta csak enyhíteni a sok keserűséget, és Nikolas búcsúajándéka, ami egy liter saját termelésű és palackozású bor volt! :)
A kocsit a reptéren hagytuk benne a kulccsal, csak telefonon köszöntünk el, s máris visszainvitáltak minket Karpathosra, s persze majd megint náluk béreljünk! Pedig okoztunk gondot a szél által kicsapott ajtóval, de ez egyáltalán nem számított, semmit sem változtatott a kedvességükön. Ha lesz Hot Wheels, amikor egyszer majd visszajövünk, csak náluk bérlünk, ígérjük! :)
A hazaút során minden simán ment, az Olympic percre pontosan tartotta a menetidőt, a Malév csak egy kicsivel később szállt fel, pedig egyórás késést kellett behoznia. S hogy hová megyünk jövőre? Meglepő, de nem biztos, hogy Görögországba! Karpathos túl szép volt, s talán szükségünk lesz egy kis szünetre, hogy "regenerálódjunk", s ne azt várjuk, hogy a következő sziget is pont ilyen lenyűgöző legyen. Vagy valaki tud hasonlót? ;)

 

 

Thassos 2012
Mykonos 2006
Karpathos 2011
Zakynthos 2005
Kefalonia & Lefkada 2010
Kréta 2004
Santorini & Naxos 2009
Korfu 2002
Kréta 2008
Pefki 2001
Rodosz 2007
Polichrono 2000