Kykládok 2009

Interaktív térkép a szigetről és 3D-térkép Firáról és Oiáról itt.

Még 2004-ben megfogadtuk, egyszer még visszatérünk Santorinire, hiszen borzasztóan kevés volt az a fél nap, amit a világ talán legdrámaibb szépségű szigetén volt szerencsénk eltölteni az akkor másfél éves lányunkkal. Most 4+1 napot szántunk a szigetre, a közte lévő 9 napot pedig Naxos gyönyörű strandjai töltötték ki, mert mindenképpen szerettünk volna kristálytiszta vizű homokos strandokat is, ami nélkül nálunk elképzelhetetlen egy igazi nyaralás.

Santorini diavetítés (181 kép)

Naxos diavetítés (213 kép)

Amióta csak kitettük a lábunkat Santoriniről, az izgatta a fantáziám, milyen is lehet ott ébredni reggel, amikor még minden csendes és nyugodt, s milyen a sziklafal tetejéről végignézni, ahogy a narancsszínű napkorong méltóságteljesen lebukik a tenger mögé, miközben aranyló fényárba borítja Fira tündöklően fehér házait, ahol aztán szép lassan kigyulladnak azok a mesebeli fények... S mindez most valósággá vált!

Repülővel érkeztünk a szigetre, s a Firostefániban lévő szállásunk elfoglalása után rögtön sétálni indultunk, hogy minél előbb újra megpillanthassuk Fira vakító fehérségét, ahogyan először ejtett rabul minket. Nem számít, mekkora tömeg hömpölyög a szűk utcácskákon, ez a város valahogy mégsem tud veszíteni a bájából, mert tényleg olyan, mintha az ember egy mesében találná magát!

Jó volt felidézni az öt évvel ezelőtti emlékeket, Dórinak elmesélni az akkori eseményeket, újra bejárni a már ismerős utakat, bóklászni kicsit az eldugottabb utcákban is. De nem időzhettünk túl sokat, mert még naplemente előtt autót akartunk bérelni, hogy már másnap reggel elindulhassunk a sziget felfedezésére.

Meglepetésünkre még aznap este megkaptuk a kocsit, pedig csak másnaptól szólt a háromnapos kocsibérlet, így az első naplementére visszaértünk Firostefániba, ahol az egyik legtöbbet fényképezett templom mellett néztük végig a valóban lenyűgöző jelenséget.

Rajtunk kívül csak két fiatal üldögélt még ott, így nem kellett tolakodni a szép látványért, pedig lélekben már erre is felkészültünk, hiszen július utolsó napjaiban érkeztünk a szigetre, aminél rosszabb ilyen szempontból már csak az augusztus lehet...

Santorini egyszerűen túl szép ahhoz, hogy az ember tömegiszony miatt hagyja ki, bár ha van lehetőség, mindenképpen jobb egy elő- vagy utószezoni utazás, amikor a sziget még a valódibb arcát mutatja, turistahadak nélkül.

Az egyetlen problémát hirtelen valahogy üresnek érzett gyomrunk jelentette, így gyorsan girosz után néztünk, amit a saját erkélyünkön fogyasztottunk el. Onnan nem volt olyan szép a kilátás, mint a tetőteraszról - ahol ez a kép készült -, de nagyon örültünk, hogy minden este és reggel egy kicsit miénk is volt ez a csoda, ezért is választottunk szálláshelyül a kaldéra oldalát.

Határozottan mondhatom, hogy ennél szebb látványban még soha nem volt részünk reggeli közben, bár a négy napból csak kétszer voltak olyan szélviszonyok, hogy a tetőteraszon lehetett reggelizni. Érdekes módon másnak ez eszébe sem jutott, a többi vendég mindig a földszinti teraszon reggelizett, míg mi nagyobb szélben is a saját szélárnyékos erkélyünket választottuk, ahol ugyan zavarta a kilátást néhány épület, de a tenger és a vulkán onnan is jól látszott.

Odafönt viszont teljes volt a panoráma, hiszen a Kafieris Apartments a Fira és Firostefani közötti legmagasabb szikla tetejére épült, így a kaldéra nagy részét remekül be lehetett látni, egyedül Imerovigli még a "miénknél" is magasabb sziklaorma takarta ki a sziget Oia felé eső részét, ami viszont egyáltalán nem vált a kilátás kárára, sőt! Észak felé tehát Imerovigli a Skaros sziklával, illetve az előző esti naplementés templom:

Tegyünk egy kört délről indulva a teljes kép kedvéért: egy sziklakiszögellés miatt Fira ugyan nem volt látható, de a horgonyzó nagy hajók legtöbbször itt bukkantak föl. Az egy szinttel alacsonyabban fekvő erkélyünk is erre nézett, s ha az épületek teteje rontotta is a kilátást, cserébe teljesen szélmentes volt, és a vulkánt sem kellett nélkülöznünk reggeli közben a két szelesebb napon sem.

Kicsit kijjebb sétálva a kaldéra déli karimája rajzolódik ki, s jó volt arra gondolni, hogy hamarosan ezekre a részekre is eljutunk. Az Akrotiri ásatás a pár évvel ezelőtti beomlás és halálos baleset miatt még mindig zárva tart sajnos, de a Red Beach és a farosi világítótorony még így is elég hívogató programnak tűnt.

Aztán megjelenik Nea Kameni, a még mindig aktív vulkán, amit volt alkalmunk annyira megfigyelni, hogy vulkántúrára már nem is vágytunk igazán, inkább plusz egy nap autós kirándulást választottunk helyette. A sziget kialakulásáról és a vulkán részeiről már részletesen írtam a Krétáról tett kirándulásunk alkalmából, akit érdekel, a Kréta 2004 menüpontban megnézheti.

A teraszra kilépve szemben Thirassia látható, s mivel a fürdőszobaablakunk erre nézett, akár zuhanyzás közben is nézegethettük! Aki a hosszabb vulkántúrát választja, Thirassián is eltölthet néhány órát, s ha nem hajóztunk volna át Naxosra, biztosan mi is elmentünk volna csak azért, hogy lássuk Santorinit hajóról is, mint legelőször, mert tényleg úgy az igazi. Ezt mindenkinek látni kell!

A tetőteraszon volt egy kis hangulatos árnyékoló pavilon is, ami nagyon jó szolgálatot tett már reggelinél is. De jó lenne megint ott reggelizni!!! Jacuzzi is volt, de arra gondolva, milyen nagy kincs a víz Santorinin és esetleg mennyire takarékoskodnak vele a szállodatulajdonosok, inkább nem próbáltuk ki. Bár szép tisztának tűnt a vize, de talán több a vegyszer benne, mint kéne...

Imerovigli és a Skaros szikla mögött a távolban ott fehérlett Oia is, s megnyugtató volt arra gondolni, hogy ez a gyönyörűség lesz majd az otthonunk nyaralásunk utolsó éjszakáján, amikor visszahajózunk Naxosról. Persze nem az utolsó éjszakát vártuk, csak az élményt, hogy ott lehessünk!

Első teljes napunkon még reggeli előtt elmentünk sétálni Dórival, hogy részesei lehessünk a reggeli nyugalomnak, ami még a felkapott szigeteken is garantált. Teljes volt a szélcsend, tükörsima a víz, az utcákon csak elvétve egy-két ember. Sötétkék tenger, vakítóan fehér házak, a mélybe szakadó meredek kaldérafalak... És egy csónak a háztetőn!

A Nomikos konferencia-központig sétáltunk, hogy láthassuk az ébredő Firát is, de még árnyékban volt, s talán jobb, ha nem rombolom az imidzsét egy "kiábrándító" képpel! :) Akkor inkább legyen a csónak Thirassiával és egy titokzatos árnnyal!

A szélcsend miatt nagyon meleg nap ígérkezett, ezért a strandolás mellett döntöttünk, s Perissa homokja volt a leginkább csalogató. Santorini strandjairól előzetesen azt gondoltam, hogy "csúnyák" a fekete kavics, esetenként homok miatt, de szerencsére "csalódtam", mert pont ettől különlegesek, s ha két hétre soknak is találtuk volna, pár napra kifejezetten izgalmas volt az élmény.

Dóri sem találta félelmetesnek a sötéten csillogó kristálytiszta vizet, főleg nem Kutyussal, aki már negyedik éve minden nyaralásra elkíséri. Hiába viszünk mindig új úszógumit is, azok csak kipróbálásra kellenek, mert Dóri pont ugyanolyan hűséges Kutyushoz, mint az hozzá. Nálunk a kutyák és a macskák a lehető legnagyobb barátságban élnek! :)

A fekete homokot pedig külön élvezte: ez most igazi sároskodás volt, bele is lehetett ülni, gyúrni, tapasztani, s erre egyik gyereknek sem kell külön felszólítás, egyszerűen a vérükben van! Jót úszkáltunk a kellemesen langyos, teljesen homokos aljzatú vízben, élvezve a különleges tájképet a hatalmas Mesa Vouno sziklával, melynek tövében még napernyősorok sem voltak, bár a tavalyi élményeinkhez képest így is jóval nagyobb volt a népsűrűség.

Perissából dél felé haladva kilométereken át végig napernyősorok borították a partot, de sehol sem tűnt olyan jónak a strand, mint a szikla mellett, ezért Vlichada felé vettük az irányt. Ez a strand igazán különleges a látványos alakzatokat és mindenféle mintázatot öltő világos sziklafaltól, s érdemes venni a fáradságot és a napernyőkön túli részre sétálni, mert ott már alig van néhány ember, köztük páran nudisták.

A part kellemetlenül köves-kavicsosnak látszik elsőre, de átjutva a pár méter széles botladozós szakaszon már puha homok várja az embert, ahol élmény az úszás! A tenger kellemesen meleg, védett az északi szelektől, s itt is kristálytiszta a víz. Ha tovább maradtunk volna a szigeten, valószínűleg ide jártunk volna vissza a legtöbbet.

Dóri szinte végig a vízben volt, s míg én végigsétáltam a parton, ő a tengerben követett hűséges Kutyusával, nehogy lemaradjon valami jóról. Csak a nudista részen fordultam vissza a fényképezőmmel, mert még a legszebb sziklafalak kedvéért sem akartam megzavarni az édenkerti nyugalmat!

Esti sétára Fira felé indultunk, s mivel a nap már lemenőben volt, a vakító fehér fények aranyszínre váltottak, még különlegesebb hangulatot adva az egész szigetnek. Az ember úgy érezte, akkor sem tudná megunni ezt a látványt, ha minden egyes nap itt kellene sétálgatnia, mert csak olyan lenne, mint egy visszatérő álom!

A Kafieris Apartmantól kb. két percre volt a Firostefani-Fira sétány, s azért is volt még jó választás, mert parkoló is volt mellette, így soha nem volt gond, hol hagyjuk az autót éjszakára. És az árai is elég kedvezőek a többi kaldéraoldali szálláshoz képest, főleg ha hónapokkal előbb foglal az ember. A szálloda egész évben nyitva van.

Még pár perc séta és egy kanyar után ott várt minket Fira a maga mesevilágával. A hófehér falak most aranyszínű napsugarakat vertek vissza, s annyira hihetetlen volt a látvány, hogy az ember el sem akart mozdulni arról a pontról, ahonnan az egész várost jól lehetett látni. Remélem, elég mélyre vésődött bennünk a kép ahhoz, hogy lelki szemeink előtt majd évek múltán is vissza tudjuk idézni!

A Fira kikötője mellett horgonyzó hajók még jobban fokozták a meseérzetet, mert ez már tényleg túl szép, hogy igaz legyen! De akkor érzi ezt igazán az ember, ha ott áll és a teljes valójában látja ezt a csodát, hiszen képeket már mindenki látott Santoriniről, az már nem meglepő, viszont a valóság akkor is nyakon üti az embert, ha ezredszerrre látja, ezt nem lehet megszokni!

Örültünk neki, hogy legelőször hajóval érkeztünk a szigetre, mert akkor tudja érzékelni az ember igazából a méreteket, ha "porszemként" pillantja meg a távolról havas hegycsúcsnak tűnő kaldérafalakat, s felülről is másnak tűnik minden, ha az ember már odalentről is látta. Ezért aki repülővel érkezik a szigetre, nagyon jól teszi, ha nem hagyja ki a vulkántúrát.

Séta közben Dóri rábeszélt minket, milyen jó lenne most megejteni a firai naplementés vacsoránkat egy teraszos étteremben, s olyan meggyőző érvekkel állt elő, hogy engedtünk a csábításnak. A Zafora tetszett neki a legjobban, s én is örültem, milyen jó naplementés képeim lesznek! Aztán éppenhogy leültünk és kattintottam néhányat a családi album számára, lemerült az aksi, a pót pedig a szobában maradt...

Először vissza akartam szaladni, de mire elindultam volna, már hozták is a villámgyorsan megrendelt Santorini salátámat, s már majdnem azt hittem, egy gyorsétteremben vagyunk... Szóval itt ne számítson senki görögös tempóra, itt fontosabb a vendégek száma, mint a családias, ráérős kiszolgálás. Nem volt rossz élmény márcsak a kilátás miatt sem, de nem itt ettük a legfinomabbat. Este Firában sétálgattunk, de képeket erről sajnos nem tudok mutatni, hála a feledékenységemnek...

Másnap reggel Oiába indultunk, mert nem bírtuk kivárni az utolsó napot, már előre fel kellett térképezni a terepet. Először Ammoudi kikötőjét néztük meg, ahol nagyszerű és méregdrága halvacsorákat lehet elfogyasztani, mi viszont nem estünk kísértésbe, mert még reggeli után voltunk. Ha egy kicsit is éhesek lettünk volna, biztosan nem tudtunk volna ellenállni...

De azért nem maradt ki a méregdrága vacsora Oiában sem, s amikor ezt a képet készítettem, még nem tudtam, milyen "kiadósat" fogunk majd enni nyaralásunk utolsó estéjén a középen látható szélmalom alatti rendkívül elegáns étteremben... De erről majd később, addig még rengeteg a mesélnivalóm!

Átsétáltunk Ammoudi strandjára is, de már most olyan sokan voltak a parányi helyen, hogy eszünkbe sem jutott kipróbálni, pedig nagyon szép színe volt a víznek. Valahogy sokkal jobban vonzott minket Oia, mint a sziklás strand, majd délután keresünk valami kevésbé zsúfoltat, a kimerítő séta után sokkal jobban fog esni egy hűsítő úszás.

A kis sziklasziget másik oldalán kiépített stég van, s aki szereti, jókat lehet ugrálni a vízbe, s biztosan nem mindennapi a kilátás sem, de érdemes korán érkezni, ha valaki nem szereti a tömeges élményt.

A frissen kifogott rákok egy nagy akváriumban várják szomorú sorsukat... Pedig így mi biztosan nem fogunk rákot enni: ki lenne képes arra, hogy egy jó ebéd kedvéért azonnali gyilkossá váljon, s még ki is válassza, melyiket szeretné a hasába tömni? Tudom, "Isten erre teremtette az állatokat", de nekem ez ebben a formában akkor is meredeknek tűnik...

Oiában kerestünk egy parkolót, ettünk egy hűsítő jégkrémet a szélmentes melegben (pedig Firostefániban fújt a szél, ezért is gondoltunk egy délelőtti oiai sétára), aztán nekivágtunk Oia mesevilágának is, tele kék kupolájú templomokkal és kis harangtornyokkal, amelyek tökéletesen illeszkednek a környezetükbe. Az ember azt sem tudja, melyiket fényképezze!

Az 1956-os nagy földrengés porig rombolta a várost (azaz falut, de olyan nehéz ezzel a szóval illetni!), ahol a régi időkben a tengerészet és a halászat jelentette a fő bevételt. Ma már teljesen a turistákból él, ezért is volt fontos a város újjáépítése, s míg egyes véleménynek szerint sokkal szebb lett, mások túl műviesnek találják az összképet. Mi mindenesetre nagyon örülünk, hogy láthattuk, eszünkbe sem jutott a hibákat keresni.

Ammoudi strandja a magasból, úgy, ahogyan onnan nem láthattuk. Most már olyan meleg volt, hogy szívesen beugrottunk volna a vízbe, s kezdtük sajnálni, hogy mégsem tettük. Na de majd délután!

Még egy harangtorony valami elképesztően sötétkék vízzel. Szinte már olyan, mint egy festmény, pedig tényleg ez a színtiszta valóság!

Nagyon szép a kilátás, Thirassia szinte csak karnyújtásnyira van, de legalábbis sokkal közelebb, mint Firostefániban a fürdőszobában állva... Lent egy festői kikötő, jobbra vakítóan fehér házak, balra az erőd, ahonnan a híres oiai naplementés képeket szokták készíteni, és természetesen a mindenütt ott figyelő harangtornyok.

De túl nagy a meleg, legalább a szél fújna... Dóri palacsintára éhezik, s mi is valami hűs helyre vágyunk, ezért beülünk egy palacsintázóba és hihetetlenül sok vizet iszunk, hogy pótoljuk a veszteséget. Ezért az erőd is kimarad, hogy legyen valami meglepetés még az utolsó napra is, bár azért legszívesebben odarepülnék, hogy onnan is láthassam azokat a mű szélmalmokat... A lényeg az, hogy szépek, nem? :)

Aztán elindulunk visszafelé, de csak nem térünk le a főtemplomnál a parkoló felé, valahogy visz tovább a lábunk, hívogat a nagy tér. Útközben minden árnyas helyen kutyák hevernek, s Dóri természetesen mindegyikkel akar egy közös képet... Aztán megállapodunk, hogy legyen akkor minden második, az is bőven elég lesz...

Noha az utolsó napi szállásunkat már a kocsiból kifigyeltük, azért csak meg kellett nézni gyalogosan is, pontosan hol is van, pedig már nagyon is jól tudtuk, annyi képet néztünk meg Oiáról is az Interneten. De a valóság sokkal vonzóbb, mint a képek, teljesen más, ha az ember valamit a saját szemével lát, ezért is pótolhatatlan az utazás.

De csak a tér végéig sétálunk, néhány kép az itt is vakítóan fehér házakról (bal felső sarokban a Stelios Rooms, majdani utolsó éjszakai szállásunk), aztán vissza a kocsihoz és irány egy strand, ahol végre hűsölhetünk.

De még mindig van mit fényképezni, az ember szinte bűnnek érzi, ha kihagy egy kattintást, s ha minden képemet megmutatnám, nem lenne se vége, se hossza a beszámolónak...

De milyen jó lesz ezeket borús napokon, hideg téli estéken nézegetni, amikor az ember kicsit visszacsöppenhet az álmaiba, s újra átélheti a nyaralás szintre minden lényeges momentumát, még ha gyorsítva is...

Még Ammoudi felé láttunk egy táblát Katharos Beach felirattal, s először ezt néztük meg, mert ez volt a legközelebb. De nem nyerte el a tetszésünket, ezért elindultunk a keleti partmenti úton. Több helyen megálltunk, megnéztük a partot (ez itt pl. a Paradissos Beach), de a köves strandokon nem lett volna kellemes a hullámokban ugrálni, ezért a végén Kamáriban kötöttünk ki, ott legalább aprókavics van és a hullámzás sem volt olyan erős és kiszámíthatatlan.

Most a Mesa Vouno szikla északi oldalán táboroztunk le, mert itt is elég jónak tűnt a part Kamari többi részéhez képest, még a fürdőcipőket sem kellett elővenni, csak Dórira adtuk rá, biztos, ami biztos. Alig vártuk, hogy csobbanhassunk egyet, s kellő mennyiségű úszás után Dóri a hullámok után nézett, mit is lehet itt kezdeni velük.

Nagyon tetszettek neki a szélesen tajtékzó hófehér habok, amelyek hiába dobtak egy jó nagyot az emberen, mégsem voltak félelmetesek, csak kellően izgalmasok ahhoz, hogy az ember ki sem akarjon jönni közülük, legyen az felnőtt vagy gyerek, mindenki nagyon élvezte.

Azt mondta, ezek még a tavalyi falassarnai hullámoknál is jobbak voltak, pedig ez nagy szó, annyira odáig volt azért a strandért velünk együtt, de az már csak egy emlék volt, míg ez a valóság.

Csak addig volt hajlandó kijönni a vízből, míg ettünk egy giroszt a napernyő alatt, s ilyen környezetben sokkal jobban esett, mintha beültünk volna valahová. Ekkor még tzatziki és paradicsom nélkül ette, külön így kellett kérnünk, de szerencsére Naxoson már rájött, hogy a girosz tzatzikivel az igazi, s megbánta, hogy addig anélkül ízlelgette...

Aztán rögtön vissza a hullámokba... Amikor órákon át ki sem jön a gyerekem a vízből, már kezdem azt gondolni, hogy egy sellővel van dolgom, s az ilyen képek csak erősítik bennem ezt a feltevést...

Néha pedig úgy tűnt, mintha az élet nagy dolgain tűnődne éppen, s már olyan olyan természetesnek vette a habokat, mint más a levegőt. Ő a parton játszó többi gyereket figyelte sokszor, mi pedig őt, ahogyan figyelt...

A strandolás után ősi Thirát akartuk megnézni, de egy szerencsétlen esés következtében Dóri véresre horzsolta a bokáját és a combját is egy kicsit, s ettől igencsak elment a kedve a kirándulgatástól. Ezért csak felkocsikáztunk a Mesa Vounora, hogy legalább a kilátásban gyönyörködhessünk s néhány képet elkattintsunk.

Nem volt valami tiszta az idő, de így is elég jól be lehetett látni a szigetet, így ha valaki kocsit bérel, mindenképpen megéri felmenni, nagyon látványos az út. Az előtérben Pyrgos, ami ősi Thira egyik települése, de még a sziget fővárosa is volt egykor. Itt is jó lett volna sétálgatni egy kicsit, de Dóri túl kedveszegett volt ahhoz, hogy belevessük magunkat a szűk utcácskák labirintusába.

Ezen a képen jól látszik az a három magassági szint, amit Imerovigli, Firostefani és Fira elfoglal, s így már mindjárt jobban megérti az ember, miért külön három településről beszélünk, amikor az utcákon sétálgatva úgy tűnik, egy véget nem érő városban sétálgatnánk csupán. De nem véletlenül találták ki a görögök! :)

Először azt hittem, az estét Dóri sérülése miatt a tetőteraszon töltjük majd, de szerencsére addigra már túltette magát a dolgon s újra sétálni akart. Nagyon erős szél kezdett el fújni, vissza is kellett menni a kardigánért, ezért Imeroviglibe már nem mentünk át, újra Firostefániban néztük a naplementét, csak most a Firától valamivel távolabb eső részén.

Ezen a képen jól látszik a Kafieris Apartman is a legmagasabb csúcs tetején. Nem összekeverendő a Blue Kafieris nevű szállodával, ami szintén Firostefániban van és ezen a képen is látható (igen, a kék épület), ami magyar utazási irodák ajánlatában is szerepel elég borsos áron. De aki már lakott benne, csak dicsérettel illette minden téren, így aki utazási irodával szeret utazni és a kaldéraoldalon kíván lakni, bizonyára nem fog benne csalódni.

Kíváncsiságból én is írtam érdeklődő levelet ide is, de kétszerannyi volt a felkínált ár, mint a másik Kafierisben, így nem volt kérdés, melyiket válasszuk. Érdekes módon a nyáron még többször kaptam levelet a Blue Kafieristől is, nem szeretnénk-e mégis oda menni, akár olcsóbb árba is belementek volna, de már régen le volt foglalva a másik Kafieris. Úgy tűnik, a gazdasági válság ezen a szigeten jobban éreztette a hatását, s tényleg nagyobb tömegre számítottunk, mint amit végülis megtapasztaltunk.

Naplemente Firostefániban Imeroviglivel és a Skaros sziklával... Közben a szél vadul tépte a hajunk, de mit sem számított ez akkor, a lényeg, hogy ott voltunk! :)

Aztán eszünkbe jutott, hogy nincs még képünk az éjszakai kivilágított Firáról az előző esti aksis baki miatt, ezért visszasétáltunk a Nomikosig, hogy elkattintsunk néhány képet, hogy erről is legyen emlékeztetőnk a borúsabb napokra... Bár az is lehet, inkább fájni fog, hogy nem ott vagyunk a valóságban is, mert aki hazajön Santoriniről, mind elvonási tünetektől szenved, ugyanis elég nehéz feldolgozni, hogy miért kell újra visszazökkenni a hétköznapokba, amikor az ember már megtapasztalta a valódi csodát...

Sokan évekig visszajárnak, mert félnek, ezután már minden más csak csalódás. Mi viszont túl kíváncsiak vagyunk ahhoz, hogy ezt tegyük, de más Kyklád szigetek felfedezéséhez Santorini remek kiindulóállomás, hiszen nagyon jó közlekedési kapcsolatokkal rendelkezik. Így talán lesz még rá alkalmunk, hogy újra átéljük ezt a csodát!

Másnap reggel a sziget déli részére indultunk, s útba ejtettük az Index Santorini fórumáról jól ismert Santo Winery webkamerát, ahol bejelentkeztünk az egyik Nagyinál. Odavolt a boldogságtól, hisz teljesen váratlanul tettük, s melyik Nagyi ne örülne, ha a világ egyik legszebb helyén láthatja élőben az unokáját?

Figyeltük az érkező s távolodó hajókat, s már arra is gondoltunk, hátha meglátjuk majd azt a kirándulóhajót is, amivel 5 évvel ezelőtt jöttünk a szigetre Krétáról, hiszen pont ilyentájt futott be az Athinios kikötőbe, s sok hajó éveken át ugyanazon menetrend szerint jár. S ha az Atlantisszal nem is volt szerencsénk összefutni, volt helyette más.

Arra is jó volt gondolni, hogy innen fog indulni a hajónk Naxosra, bár azt nem tudom, mennyire vártuk igazán, hiszen az azt jelentette, Santorinit kell otthagyni... Hogy miért kötődöm én ennyire a görög szigetekhez és egész Görögországhoz??? Már szinte beteges, ahogyan ez az egész weboldal is jól mutatja...

Faros felé letértünk az útról a Kaldéra strand kedvéért, csak kíváncsiságból, hisz gondoltuk, hogy az erős északi szélben ez nem lenne jó választás. De leereszkedhettünk a tengerszintre, s ez így olyan volt, mintha újból hajóról látnánk Santorinit, s kedveskedett is nekünk három nagyhajó, csak hogy még jobban érezzük a méreteket.

A Caldera Beach-en valóban erős volt a szél és nagy a hullámzás, de szélcsendesebb napon ez sem egy rossz választás, hisz nagyon jó lehet úgy úszkálni a tengerben, hogy közben az ember a kaldérában és az érkező hajók látványában gyönyörködhet. Esetleg abba nem jó belegondolni, valójában hol úszkál az ember s mi történne, ha a vulkánnak eszébe jutna kitörni...

Faros volt a következő állomásunk, hisz mindenképpen látni akartuk a sziget nyugati végét és a világítótornyot. Eszeveszett szél süvített itt, de nem vette el a látogatók kedvét a sziklákon való mászkálástól, hisz nem mindennapi az a panoráma sem, ami itt fogadja az embert.

És ilyen a világítótorony a sziget legnyugatabbi csücskéből nézve. Az idevezető útról végig nagyon szép a kilátás, de erről a pontról nézve a legszebb talán.

A Red Beachnél sajnos nem találtunk parkolóhelyet, de Dórival azért megnéztük, csak a strandolás maradt el sajnos. Mondjuk akkora tömeg volt, hogy annyira nem is vágytunk rá, de azért csak jó lett volna kipróbálni, ha csak egy úszás kedvéért is. Folyamatosan embersorok kígyóztak a strandra vezető ösvényen a sziklákon át, s nehéz volt elképzelni, hogy találnak majd maguknak talpalatnyi helyet is.

Lenyűgöző volt a mélyvörös szín és a türkiz találkozása, s a víz is nagyon tisztának tűnt. Talán reggel érdemesebb idejönni strandolni, akkor csak az lehet a baj, hogy még árnyékban van a part s nem olyan szépek a színek. Érdekes, hogy élőben sokkal vörösebbnek tűnt a szikla, a fényképeken ez másként hat.

Dóri legszívesebben Kamáriba ment volna vissza strandolni a hullámok közé, mégis inkább Perissát választottuk az erős szél és Dóri lehorzsolt lába miatt, mivel a szikla valamennyire megvédte a strandot a széltől és a nagy hullámoktól, bár így is fel-felkapta a fekete homokot s pillanatok alatt beborította a cuccainkat.

Dóri először csak homokozott, mert a sós víz csípte a sebét, utána viszont belevetette magát a strandolás egyéb örömeibe és legfőképp a sötéten csillogó, mégis csábító vízbe. Sajnos ez volt az utolsó strandolásunk Santorinin, másnap már nem volt erre idő.

Mivel ezen az estén volt utoljára kocsink, naplementézésre a Skaros sziklát vettük tervbe Imerovigliben, s siettünk is, nehogy lemaradjunk a jelenségről. Továbbra is elég erős szél fújt, de talán ez volt a szerencsénk, mert így nagyobb kedvünk volt túrázni, s Dóri mindenképpen ki akart menni a sziklára, le sem lehetett volna beszélni.

A Skaros sziklán a középkorban kalózmegfigyelő erőd állt, de már a római időkben is lakott volt, csak a vulkánkitöréseket követő földrengések egyre jobban elpusztították, így fokozatosan elvesztette vezető pozícióját. A szikla tenger felőli oldalán egy kis templom áll, amit egy tengerész azért épített, hogy meghálálja az isteni segítséget, ami egy viharban mentette meg az életét. Santorinin összesen 352 templom található, a legtöbbet tengerészek építettek hasonló okokból.

Imerovigliből is fantasztikus a kilátás, s ha valakinek az ideje engedi, mindenképpen érdemes tervbe venni a Skaros sziklát, mert így olyan szögből láthatja az ember a sziget legszebb részeit, amit máshonnan nem tapasztalhat, s nagyon szép képeket lehet készíteni.

Skarosra egy több szakaszból álló lépcsősor vezet, s ha nincs túl meleg, egyáltalán nem megerőltető a túra, nincsenek igazán meredek részek. Izgalmas kisétálni a lakott területről a tenger felé, közben folyamatosan gyönyörködni a kilátásban, s azon imádkozni, ne most legyen földrengés. :) Na akkor ez valahogy eszünkbe sem jutott, pedig nagyon is valós a veszély, hisz ez a sziget legföldrengésveszélyesebb része, nem véletlenül vált virágzó településből lakatlan sziklaorommá...

Külön örültünk, hogy naplemente idején "keveredtünk" ide, mert az aranyló színek még különlegesebbé tették a látványt, az álomnak egy új szintjére léptünk, csak ez nagyon is a valóság volt, alig hittünk a szemünknek! Érdekes volt látni a szikla árnyékát a meredek kaldérafalon, s mivel lakatlan területen sétálgattunk, mindennek kicsit más íze lett.

A szikla szélárnyékos oldalán haladtunk, így gyerekkel is biztonságos volt, csak egy-két kőomlásos rész volt, ahol jobban kellett vigyázni, az ember hova lép. Dóri nagyon élvezte, izgalmasnak találta a táj vadságát és az egyre érdekesebbé váló kilátást.

Firostefani déli fele és Fira, a Skaros déli pereméről.

Firostefani, ahogyan eddig még nem láttuk.

Fira. Ebből a szögből sokkal szabályosabbnak tűnik, ugye?

Ebből a szögből pedig még valószínűtlenebbnek...

És ilyen a Skaros nyugati csücske. Aki meg akarja kerülni a sziklát, innen már nehezebb szakaszra készüljön, sziklákon átlépegetve, kapaszkodva lehet csak haladni, ami Dórinak már nem tetszett, ezért visszafordultunk, nehogy megijedjen. Csak most vettem észre, hogy a sziklának arca van! Ez lenne itt a skarosi szfinx? :)))

Firostefani épületei is sokkal nagyobb rendezettséget mutatnak ebből a szögből nézve, s ha nem tudnám, hogy ez a valóság, azt hinném, ilyet csak kitalálni lehet, biztosan csak egy festő fantáziája szülte ezt a képet...

S a csúcson a mi pillanatnyi otthonunk, a pavilon, aminek árnyékában reggeliztünk és a szoba, ahol aludtunk és még aludni fogunk egyet... Már csak egyet???

Fira még közelebbről. Vagy ez is csak egy festmény?...

Imerovigli és a Skarosra vezető gyalogút. Még egy hatéves gyereknek sem jelentett gondot, csak ajánlani tudom!

Imerovigli és a naplementéért idesereglő tömeg a templom előtt. Mi is oda mentünk fel, csak közben meg-megállva még kiélveztük a kilátást és a naplemente testet és lelket bizsergető fényeit.

Imerovigli is lassan úgy beépül, mint Fira és Firostefáni, ami egyáltalán nem meglepő, hisz magassága révén talán még lenyűgözőbb innen a kilátás. Nem egy luxushotelt láttunk a Skaros felé vezető úton, ahol minden lakosztályhoz külön jacuzzi tartozik, a legfelső szinten pedig egy közös nagy medence feszített víztükörrel közvetlenül a szikla szélén, ahol ha az ember kidugja a fejét, máris a levegőben találja magát. Nem vagyok medencepárti, de abban a medencében egy egész napot is el tudnék tölteni, azt hiszem...

Ez pedig a kaldéra észak felé eső része, amit az Imerovigli kiszögellés eltakar. Érdemes megnézni a kép nagyított változatát, mennyire eltörpülnek a házak az óriási sziklán, s hova jut eszükbe építkezni a santoriniaknak...

Ilyen volt a naplemente a Skaros felé vezető lépcsősorról, s talán a túra miatt is ez vált a legemlékezetesebbé. Nagy kár lett volna kihagyni!

És amikor a nap már lebukott Sikinos szigete mögé... Sétáltunk még egy kicsit Imerovigliben, aztán elcsábultunk egy vacsorára, hiszen a nagy túrában mindenki alaposan kiéhezett. Itt viszont olyan lassú volt a kiszolgálás, hogy már majdnem elaludtunk!

Elérkezett az utolsó reggelünk. A zsigereimben éreztem, hogy valami ma véget ér, biztosan ezért ébredtem fel hajnalban, de legalább született néhány napfelkeltés kép is, amelyek közül nekem ez tetszik a legjobban. A Kafieris tetőteraszán át lehet sétálni az épület keleti partra néző felére, ahonnan még Fira egy része is látszik, és természetesen a tenger, csak nem igazán fotogén elrendezésben. Ez a fa a szálloda bejárata előtt áll.

11-kor kellett elhagyni a szobát, a transzfer a kikötőbe fél háromkor volt, így volt még néhány óránk, hogy egy utolsót sétáljunk kedvenc helyeinken. Bezzeg most alig fújt a szél, amikor igazán jól jött volna... Először a tetőterasztól búcsúztunk el, nehezebb volt, mint a szobától!

Úgy döntöttünk, Imeroviglibe sétálunk, hogy nappali fényben is láthassuk azt, amihez eddig csak koraesti fényben volt szerencsénk, bár a nagy melegben már letettünk a Skaros szikláról, pedig nagy élmény lett volna megint. Ez az a templom, ahol az első naplementénket néztük végig, ami a tetőteraszról is látható.

Teljesen más volt úgy a Skaros sziklára nézni, hogy már a valóságban is jártunk ott, új értelmet kapott az egész hely, s más érzés lesz ezután minden santorinis kép, amit látunk, hisz hozzátesszük a saját élményeinket, emlékeinket, mindent, amit éreztünk és tapasztaltunk a szigeten.

Kilátás Imerovigliből Firostefanira

A kaldéra és a vulkán Imerovigliből

Valaki, aki nagyon jól érzi magát :)

Előző este még itt sétáltam!

A luxushotel és a medence, ahol egy egész napig is kibírnám...

Út a Skaros sziklára

Kékek Imerovigliben

Jó lenne egy ilyen nyári lak Imerovigliben...

Imerovigliből visszaindultunk Firába, hiszen volt még időnk, hogy utoljára ott is körülnézzünk. A következő fotók a sétányon haladva készültek.

Itt magyarokkal is találkoztunk, akik Krétáról jöttek át kirándulni, s el is beszélgettünk, honnan jövünk, mit érdemes megnézni. A két hét alatt a reptéren túl egyedül itt hallottunk magyar szót.

A Nomikos Konferencia-központ volt az a hely, ahol 5 évvel ezelőtt próbáltuk az akkor másfél éves lányunkat babakocsiban elaltatni fel-alá tologatva a járdán, de persze nem sikerült... A helyében persze én sem tudtam volna aludni, de azért egy taverna teraszán sikerült, kb. 25 percet aludt, de olyan frissen ébredt, mintha órákig pihent volna. Dóri most jót nevetett, amikor elmeséltük neki és meg is mutattuk a szóbanforgó helyeket.

Gyűlnek a hajók Fira kikötőjében

Ilyen képe biztosan mindenkinek van, ugye? :)

Még több hajó. Igazán kedves tőlük, hogy mind idejönnek elbúcsúzni!

És vissza Firostefaniba. Máshol zárt kapukkal láttam ilyen képet, de így sem rossz.

Görögország állandó "kelléke". Nem véletlen a kék-fehér csíkos görög zászló!

A csónak utoljára, a színek kedvéért.

Elbúcsúztunk Mariatól, a Kafieris mindenesétől, aki nagyon kedves volt velünk, csupa jó tapasztalatunk van erről a hotelről, így aki megfizethető és praktikus szállást szeretne a kaldéraoldalon, csak ajánlani tudom, a neten olvasható negatív vélemények ellenére. Szerintem aki kedves a vendéglátóival, legtöbbször viszonzásra is talál, míg ha a hibákat keresi folyamatosan, csak a saját nyaralását rontja el. Nem is tudok olyan dolgot említeni, ami zavart volna minket ezen a szálláson, kifogástalanul tiszta és nagyon barátságos volt.

A transzfer a reptérről és a kikötőbe is ingyenes volt, pedig foglaláskor azt írta a tulajdonos, a visszafelé út már 5 euró/fő, de Maria azt mondta, ez benne van a szoba árában. A Blue Star Naxos akkor tűnt fel a kaldérában, amikor lassan már indulnia kellett volna Athiniosból, de elég gyorsan lebonyolították az utascserét, s helyet is foglaltunk a nyitott hátsó szinten, hiszen északi szél révén ez volt a védett oldal.

Mikor elindult a hajó, máris kezdetét vette a folyamatos kattingatás és filmezés, kinek mi volt a keze ügyében, erről a látványról senki nem akart lemaradni. A hajó sem borult az oldalára, pedig az összes utas oda csoportosult, a vulkán oldalán alig maradtak egy páran.

Oia, "aki" még vár majd minket egy utolsó éjszakára...

A hajóról is kifigyeltük az utolsó napi szállásunkat, ami azért is volt érdekes, mert egyik kedves fórumtársunk, Verka éppen itt lakott abban az időpontban, még ha nem is tartózkodtak otthon, mert épp vulkántúráztak. Ha tudtam volna, Thirassián is megkerestem volna őket egy kép erejéig! :) Verka nagyszerű képes beszámolói itt olvashatók.

Oia és Ammoudi, amit még látni fogunk! :)

Imerovigli - Skaros - Firostefani - Fira - az utolsó pillantás Oia felől a hajóról, de ne izguljatok, jövünk még! :)

Oiát elhagyva egyre jobban ráhangolódtunk utazásunk új fejezetére, az álomstrandok szigetére. Meseváros után jönnek most a mesestrandok, s Dóri már alig várta, hogy megérkezzünk. Ez itt Sikinos, ahová elbújt a nap Santorinin.

Elég hamar elszaladt a két óra, s bár percre pontosan nem tudom, a kb. félórás késésből sikerült valamit behoznia a hajónak. Lesznek majd képeim még a hajóról, bár Blue Star kompot már biztosan mindenki látott.

Amikor márciusban megvettem a kompjegyet (miután kiderült a chartergép menetrendje), meglepődtem, hogy még a hajójegyek árai is változnak időnként, sikerült pont egy olcsóbb jegyet kifogni, így kiszállítással együtt került annyiba, mint pár héttel előtte csak a jegy lett volna. Jegyvásárlásra ajánlom a www.danae.gr oldalt, nagyon korrektek, megrendelés után 3 nappal a jegy már a kezemben volt egy kedves kísérőlevéllel. Bár a legfrissebb hírek szerint a SeaJet járatmódosításai és a törlések miatt ezen a weboldalon sajnos nem lehet már gyorskompokra jegyet venni, de jövőre ez még változhat.

Megérkeztünk hát Naxosra, a hőn áhított strandszigetre, s végre a valóságban is láthattuk azt, amiről hónapok óta álmodoztunk és térképen már bejártunk! 9 napot tölthetünk itt, az csak elég lesz, nem? Először Ios is benne volt a tervben, de a naxosi strandok képeit nézegetve kihúztam az útitervből, hogy legyen elegendő idő a legtöbbet megnézni és kipróbálni is, különben még hiányérzettel távoztunk volna a szigetről. Volt néhány szélcsendes napunk is szerencsére, így az északi strandokat is bevehettük az útitervbe, mert nem kellett kellemetlenül erős széltől és hullámzástól tartanunk, ami ilyentájt kisebbfajta csodának számít, hisz az Égei-tenger egyik legszelesebb részéről van szó.

Naxos fotóalbum (213 kép)

Santorini fotóalbum (181 kép)

Interaktív térkép a szigetről
és 3D-térkép Naxos városról itt.

A képek alapján legjobban Agios Prokopios strandja tetszett meg, s mivel találtam egy nagyon tetszetős apartmanházat közvetlenül a parton, még decemberben lefoglaltam 9 éjszakára az egyik tengerre néző szobát, biztos ami biztos. A tulaj várt minket a kikötőben, de egy szóval sem említette, hogy a két tengerre néző szobát már kiadta másnak, ezért néztünk nagyokat, amikor a pirinyó erkélyre kilépve alig látszott a tenger... De trükkösen még azelőtt lelépett, hogy reklamálhattunk volna, pedig az utazás előtt még e-mailben megerősítette a hátralékot, ami a legdrágább szobára szólt...

Így csak a családjának tudtam elmondani a panaszom, akik maximálisan megértők voltak, de nem tudtak változtatni a helyzeten, mivel a két legjobb szobát 10, ill. 20 napra foglalták le, így esély sem volt, hogy kiköltözzenek. Árengedményt vagy ingyen reggelit ajánlottak fel kárpótlásul, de nagyon bosszantott a tulaj lekezelő hozzáállása, hogy nekünk majd ez is jó lesz, hiába beszéltük meg pontosan, melyik szobát kérjük, s még csak meg sem keresett a dolgok tisztázása végett.

Ezért első este igen bosszúsan mentünk ki a partra, hiszen ilyet még soha nem tapasztaltunk Görögországban, de eldöntöttük, hogy nem hagyjuk annyiban a dolgot, keresünk másik szállást, csak 3 napra kénytelenek voltunk itt maradni, mivel előleget is fizettünk, amit le kellett lakni, ha nem akartunk még anyagi kárt is szenvedni a megcsalatáson túl. Kárpótolt minket a csodás part rögtön egy gyönyörű naplementével, bár a víz nagyon hideg volt!

Másnap reggel hiába vártuk a tulajt, hogy tisztázzuk a szobaárat, a családja ígérete ellenére sem jött el... Kimentünk hát a partra, s míg Dóri az apjával strandolt, kerestem egy internetező helyet, hogy új szállás után nézzek. Emlékeztem a Plaka Beach Hotel-re, ami nagyon tetszett még annak idején, csak Plaka homokdűnéi ott eltakarják a tenger nagy részét, ezért választottam inkább a drágább Colosseo Apartments-t, aminek ráadásul olyan kedvesnek tűnt a tulaja, hiszen pontos leírást is adott a szobákról, melyiket óhajtjuk, nehogy csalódjunk...

Felhívtam a Plaka hotelt és akkora szerencsém volt, hogy pont két nap múlva ürült ki egy tengerre néző szobájuk, ami szabad volt pontosan hat éjszakára, mintha csak vártak volna minket! :) A hölgy nagyon kedves volt, s bár háromszor is megszakadt a vonal, a végére csak sikerült leegyeztetni, mikor jöjjön értünk a hotel kisbusza, s mindenben hozzánk alkalmazkodtak, pedig még a szoba is olcsóbb volt. Végre igazi görög vendégszeretetet éreztem megint!

Aztán rohantam én is a partra közölni a jó hírt, s így már mindjárt más volt strandolni, máris sokkal jobban éreztük magunkat, hogy sikerül "édes bosszút állni" a lekezelő hozzáállásért. S bár 3 napig a szobában kellett reggeliznünk az erkély kicsinysége miatt, volt időnk alaposan kistrandolni magunkat Agios Prokopioson, ami azért mégis az Égei-tenger egyik legszebb strandja, nemcsak a képek alapján!

A színek gyönyörűségesek és a víz kristálytiszta az első látásra homoknak tűnő, valójában nagyon aprókavics miatt, ami aztán a víztől távolodva finomhomokra vált. A strand közepén van napernyőmentes rész is kellő hellyel, mi is ezt részesítettük előnyben, így nem éreztük zavaróan zsúfoltnak sem annak ellenére, hogy valóban sokan járnak ide a tenger szépsége és nagy hullámoktól való védettsége miatt.

Dóri most leginkább úszni akart, így azt gyakoroltuk vele a legtöbbet, napról napra szépen fejlődött, az utolsó napon már egész jól ment neki, bár még mindig erőből úszik, így hamarabb el is fárad a kelleténél. De nagyon szereti, az úszógumi lassan most már csak dísznek kell! :)

Este Agia Annára sétáltunk át, azaz elmentünk a Plaka strand északi végén található Maragas kempingig is, hogy beköszönjünk jövendő új otthonunknak, ami váratlanul jött, de a lehető legjobban sült el, az okokról majd még később.

Agia Annán van egy elbűvölő kis félsziget ezzel a szép kis templommal, természetesen ezt is megnéztük. Uniós pénzből építettek egy deszkautat is körben a fás-bokros tájon minden bizonnyal környezetvédelmi célzattal, hogy megóvják a táj szépségét a mindent letaposó turistáktól.

Agia Annának van egy kis kikötője is a strand déli oldalán, azt hiszem, innen hajókirándulásokra is lehet menni. A strand itt is nagyon szép, de kisebb és keskenyebb Agios Prokopiosnál, így valahogy tömegesebbnek érzi az ember, bár mi itt nem fürödtünk, csak a parton sétálgattunk.

Agia Annán ért minket a naplemente egy kellemes partmenti tavernában elfogyasztott vacsora közben, ahol Dórinak sikerült véletlenül összetörni egy poharat. Sírva is fakadt, milyen szörnyűséget tett, de a pincér csak kedvesen megvigasztalta, így szerencsére gyorsan abba is hagyta, s inkább ő is élvezte az itt is gyönyörű naplementét. Érdekes módon édesség itt nem volt az étlapon, ezért egy palacsintázót is útba kellett ejtenünk, hogy teljes legyen az élvezet.

Volt egy hely, ahová mindig visszajártunk Prokopioson még a Plaka strandról is kocsival, mert nagyon finom fánk és palacsinta volt, s mindig széles mosollyal fogadtak minket, csak inkább kétszer is rákérdeztek, mennyi fánkot kérünk, ugyanis a kisfiú egyszer félreértette és nyolc fánkot csomagolt három helyett. De tényleg nagyon kedvesek a prokopiosi emberek, egyedül a Colosseo tulajdonosával volt rossz élményünk, bár őt is csak érkezéskor láttuk, amikor még azt hittük, minden rendben van...

Elérkezett az utolsó teljes napunk Agios Prokopioson, amit teljesen a strandra szántunk, s már reggel tettünk egy sétát Dórival, hogy még a legnagyobb nyugalomban is élvezhessük ezt a valóban gyönyörű partot, amikor még üresek a napernyősorok.

Délről észak felé haladtunk, s egy-két parton sétáló embernél többet nem is láttunk, annyira nagy nyugalom volt. Ha itt maradtunk volna, reggelente valószínűleg kijöttem volna egy frissítő úszásra, annyira tetszett így a strand.

A part északi végén is csak egy házaspár strandolt a kutyájukkal, Dóri külön örömére, hisz imádja az állatokat. Felsétáltunk a dombra is, de mivel szembesütött a nap, nem volt sok értelme a fényképezésnek, de eldöntöttem, hogy a nap folyamán ide még mindenképpen visszajövök, hogy nekem is legyen olyan képem, amit a Naxos térkép alatt mutattam, hiszen olyan szép rajta a táj és a színek.

Visszafelé a part mögötti úton mentünk, hogy megnézzük a "Vörös Tavakat", mert gyanúm szerint onnan áradt az a furcsa szag, amit egyes szélfuvallatok után éreztünk a strand bizonyos részein, s valóban így volt.

A Red Lakes-t három kisebb sólepárló tavacska alkotja, egy teljesen kiszáradt állapotban volt, ebből áradt a legszörnyűbb bűz, pedig apartmanok is voltak mellette... Dóri itt a középső előtt áll, ami látványnak nem lenne rossz, de majd elájultunk még ennek is a szagától, pedig ez volt a legelviselhetőbb a három közül. Szóval nem érdemes olyan szállást választani, ami a Red Lakes közelségével büszkélkedhet... A Colosseonál egyszer sem éreztük a szagot, de kellemetlen volt, amikor időnként megcsapta az embert a strandon.

Reggeli után tehát irány a strand, mert holnap már nem itt leszünk, s ki tudja, visszajövünk-e még. Közben a tulaj családja már azt is felajánlotta, keresnek nekünk másik tengerrenéző szobát ezen a strandon egy másik szállodában, de addigra már megoldottuk magunknak a helyzetet, s ha már mi nyaralunk, hadd döntsük el mi, pontosan hol. Megértették a szituációt, s nem fanyalogtak, amikor bejelentettük a távozásunkat. Az előleg futotta a 3 éjszaka árát a felkínált árengedménnyel, így nem is kellett ráfizetnünk.

Dóri folytatta az úszástanulást, s ennél szebb környezetet nem is kívánhatott volna hozzá. Ezen az egy napon napernyőt is béreltünk, mert elég erős volt a szél, de egy olyan részen, ahol csak 4 volt egymás mellett, így még kellemesnek is találtuk, főleg, hogy görögök telepedtek mellénk, ami nem meglepő, hiszen Naxosra nagyon sok görög jár nyaralni, Kréta mellett ez az egyik kedvenc szigetük.

Naxos amellett, hogy a Kykládok legnagyobb szigeteként hamar a biztonság szimbólumává vált, nagyon jó adottságokkal is rendelkezik, mezőgazdaságilag mindig is képes volt önmagát ellátni, sőt a megtermelt áruval kereskedni, így a naxosiak jobban meg tudták őrizni büszkeségüket a gazdasági függetlenségükkel együtt. Nincsenek a turizmusra olyan mértékben rászorulva, mint más görög szigetek, bár az utóbbi években folyamatosan nő a turisták száma, ami nem csoda, hisz a sziget strandjainak szépsége önmagáért beszél.

Mi is elsősorban a szép strandok miatt választottuk Naxost, s mindent meg is tettünk, hogy minél többet megismerjünk közülük, s az első kiszemelt "áldozat" Agios Prokopios volt. Koradélután el is indultam a strand alaposabb felderítésére, hiszen ilyenkor a legélénkebbek a színek, s lelki szemeim előtt már ott lebegett a fényképalbum, amit majd hideg téli napokon lehet nézegetni...

Aki esetleg azt gondolná, hogy ez a strand állandóan tele van tömve emberekkel, most biztosan nagyot "csalódik", de tényleg nem én retusáltam ki őket a képből, bár igyekeztem olyan pillanatokban kattintani, amikor az emberalakok nem zavarták meg a tenger és a part szépségét. Ez itt a strand középső, néptelenebb része észak felé tekintve, ahová tartottam éppen.

Visszafordulva pedig így nézett ki, s nem hiszem, hogy sokan ellen tudnának állni egy ilyen strand csábításának... Az egyetlen hátrány a hűvös víz, no meg a Red Lakesből áradó bűz, de mivel elég szeles szigetről van szó, a víz sem tud felmelegedni annyira, de legalább a szagok is jobban odavesznek a szélben... Azért csodálom, hogy nem szüntetik meg ezeket a tavakat, lehet, hogy ez is a naxosiak büszkesége miatt van? :)

Ez itt Agios Prokopios északi vége, ahol egy tábla is áll (kár, hogy nem fényképeztem le): "Az Égei-tenger legjobb strandján vagy, ne szemetelj! " Nem tudom, hogy a tábla hatására történt-e ;), de valóban nagyon tiszta a part, s ugyanúgy sugárzik belőle a biztonság érzete, mint az egész szigetből. A meltemi itt nem tud nagy hullámokat kelteni, mivel a strandot jó irányból védi földnyelv.

Az északi végen álló kis domb oldalában van egy szőlőlugasos étterem, onnan készült az a csábító kép, ami a Naxos térképem alatt van. Legszívesebben én is beültem volna oda, de bikiniben pénztárca nélkül talán nem lett volna igazán ildomos csak egy fénykép miatt beosonni, így inkább lemondtam a szőlőlugasos képről, végülis anélkül sem olyan rossz, nem?

Az embereket sem küldhettem haza persze a kép kedvéért, de ha arra gondolunk, hogy július utolsó napja, azaz javában főszezon van, már nem is olyan rossz a helyzet, a napernyősorok sem voltak teljesen telítve, s nagyon sok görög szót hallottunk, többet, mint angolt, s legalább láthattuk, hogy nyaralnak a görögök! :)

A hangulat nagyon barátságos, bár egyes bárokból a partmenti úton túl nagy hangerővel üvöltött a zene, de az összhatás mégsem volt zavaró, s habár egy étterem felett laktunk, az éjszakáink nyugalmát sem zavarta meg semmi.

Kisétáltam a lakatlan részre is, ahol az ösvény egy köves öbölbe vezet, de a dombon már nem keltem át, megelégedtem ezzel a bájos kis hajóval, amit eddig csak messziről láttam a partról.

A délutánt én is strandolással töltöttem, próbáltam nem folyamatosan kattogtatni a gépet, bár elég nehéz ellenállni, ha az ember gyereke és férje is ott van abban a gyönyörű vízben...

Sok-sok ilyen és hasonló képem van, de azért igyekszem nem túlzásba esni...

Az ember nemcsak a víz csillogását, hanem a gyereke minden egyes mosolyát is szívesen fényképezi, nem?

A partmenti aprókavics nem volt ideális homokozásra, mert nem tapadt, de Dóri feltalálta magát és inkább lyukakat és alagutakat ásott, megtöltötte vízzel, s közben mindenféle furcsa pózokat vett fel...

A vízben is nagyokat alakított, soha egy percig nem unatkozott, mindig járt valamin az agya és ha minket látott, legtöbbször a szája is. Csak úgy dőltek belőle a jelenségeket megmagyarázó elméletek. Egy hatéves gyerek már nem kérdezi annyit, hogy miért, inkább hangosan megválaszolja a saját kérdéseit, s ember legyen a talpán, aki meg tudja győzni az ellenkezőjéről...

Azért maradt elég idő az úszásra is, ami egyre jobban ment, sokszor csak gyönyörködnünk kellett, milyen szépen eljátszik a gyerek a vízben vagy a parton. Szinte minden képen akaratlanul is mosolyog, a tenger most már egy életre a rabjává tette...

Utolsó giroszozással és palacsintázással egybekötött esti sétára indultunk Prokopioson, s persze nem maradhatott ki a naplemente sem. A fényképezőgép sokat szépít a jelenségen, hiszen ennyire sejtelmes fénye a valóságban nincs a napnak, de ha csak kattintani kell és ilyen a végeredmény, akkor miért ne?

Ki tudna ellenállni ennek a jelenségnek, amikor végig a nyugati parton lakik, ott a tenger s csak ki kell sétálni, hogy lássa? Szinte egyről sem akartunk lemaradni, de többször versenyt futottunk az idővel, hogy még időben odaérjünk, de nagyon is megérte!

Még egy kép az egész öbölről, mert holnap valami más kezdődik, még nem lehet tudni, hogy jobb vagy rosszabb, de a lényeg az, hogy valami új, a többit majd meglátjuk!

Reggel 10 órára jött értünk a Plaka Beach Hotel kisbusza egy nagyon kedves sofőrrel, akit valóban érdekelt, hogy honnan jöttünk és hanyadszor vagyunk a szigeten. Először a hotel kempingjébe vitt minket, mert érdekes módon ott van a recepció, onnan kellett elhozni a kulcsot. Még várni kellett egy kicsit a szobára, mert éppen takarították, s addig meghívtak minket egy frappéra a medence mellé, s Dóri el is döntötte, első útja majd ebbe a szép medencébe vezet.

Nagyon elégedettek voltunk a szobával, sokkal tágasabb és tisztább volt, mint az előző, látszott rajta, hogy még minden új, s akkora erkélyünk volt, hogy máshol az már felért volna egy szobával. Nagyon örültünk, hogy a kezdeti bosszúság után ilyen jó helyre keveredtünk, s az örömünk csak fokozódott, amikor a strandot megláttuk, mert remek helyen volt, két napernyőalakulat között szép nagy homokdűnék tövében, s ilyen parton még sosem strandoltunk!

Dóri először a csodás homoknak örült a legjobban, mert ez rendesen tapadt végre, s az első dolgunk volt, hogy felállítsuk a napernyőt, hogy az alatt homokozhasson, hisz UV sugárzás szempontjából nem épp a legideálisabb időben érkeztünk, de a szükséges óvintézkedéseket persze megtettük, mint mindig strandolás előtt és közben is.

De még mindig nem volt vége a kellemes meglepetéseknek, mert a víz is érezhetően melegebb volt, mint Prokopioson, semmilyen bűz nem terjengett, s az egyetlen dolog, ami hiányzott, csak az isteni finom prokopiosi fánk volt, amit a parton is árultak. De másnaptól már volt kocsink, így aztán már ez sem volt gond.

A part nagyon szép volt, több kilométer hosszan elnyúló puha, finom, fehérlő homok, amiben nyugodtan lehetett mezítláb járkálni, mert még csak nem is égetett, a víz pedig ugyanolyan gyönyörűségesen kristálytiszta volt, mint Prokopioson, csak melegebb! Tetszett a hullámos partvonal, a dűnék, a szép hegyek, s a napernyősorok is kellő távolságban voltak ahhoz, hogy az embernek ne legyen heringérzete.

Szóval tökéletes volt minden szempontból, még a napernyőt is fel lehetett állítani, nem csavarta ki a szél tövestül. Így ezt a napot teljes egészében a Plaka strandra szántuk, s hálát adtunk a sorsnak, hogy így rendezte a helyzetet!

Persze itt sem bírtam megállni, hogy ne fotózzam körbe a tájat, s nagyon jó érzés volt mezítláb elindulni a végtelennek tűnő puha homokban, dűnékre fel-le, amire csak kedvem támadt. Még a tengerből vettem észre ezeket a szép sziklás hegyeket a dűnéken túl, s ha már a mély vízbe nem vittem be a fényképezőt, legalább innen legyen képem róla, annyira szép!

Ennek a dűnének a tetejéről készültek a következő képek délről észak felé haladva. Ez tehát a 7 km hosszú Plaka strand déli része. A nudisták nem különülnek el feltűnően a fürdőruhás strandolóktól, sok helyen vegyesen látni meztelen és "felöltözött" embereket, de nagyon jól megférnek egymás mellett, úgy tűnt, senkit sem zavar a ruházat esetleges hiánya.

A strand elég tágas és hosszú ahhoz, hogy mindenki találjon ízlésének megfelelő helyet, de nekünk még csak keresni sem kellett, akkora szerencsénk volt ezzel a hotellel. Így ha nem béreltünk volna kocsit, akkor is maximálisan elégedettek lehettünk volna a nekünk jutott partszakasszal.

Egyébként a hotelnek két épületegyüttese is van, a régebbi a hotelhez tartozó Plaka kemping mellett, de mi az újban kaptunk szobát, ami pár perc autóútnyival északabbra található és talán kisebb is, mint a másik. De nem bántuk, hogy nem a kemping mellett vagyunk, mert így kevesebb volt az ember is a strandon, bár ez az épület kicsit távolabb volt a tengertől.

Nagyon tetszettek ezek a homokdűnék, pedig előzőleg nem találtam őket olyan vonzónak, hiszen csak azt láttam bennük, hogy eltakarják a tengert... De pont ettől különleges ez a partszakasz, s most is nagyon visszavágyom, hogy érezhessem azt a puha homokot a talpam alatt, s a dűnékre fel-le sétálgatva még szabadabbnak érezhessem magam. Hasonlít ez az érzés ahhoz, amikor az ember jól beúszik a tengerbe, oda megy, ahová csak akar, nincsenek korlátok.

Dóri teljes erőbedobással élvezte a tengert és a homokot, s tényleg folyamatosan mosolygott még akkor is, amikor egyedül volt a tengerben s csak gyönyörködött a kilátásban. Ezek után kíváncsi lennék, én is így teszek-e, bár magamat nyilván nem fényképeztem le. Még megzavarnám az összhangot! :)

Amikor elmeséltem, milyen szépeket láttam a dűnék tetejéről, Dóri is látni akarta, ezért most együtt indultunk el kicsit délebbre a legmagasabb dűnékhez. Ez a babás homokcsoda napokig ugyanígy állt és a baba sem tűnt el róla még éjszakára sem, itt nem kell félni, hogy valaki ellopja.

Azt is nagyon szeretem a görög strandokban, hogy itt minden olyan természetesnek hat, valahogy olyan családias a hangulat, mintha ismernénk egymást, pedig nem, mégis mindig jól érzem magam. Sajnos ez az érzés Magyarországon valahogy sosem kap el, a vízpartokon is attól fél az ember, ha csak egy percre nem néz oda, máris eltűnik valamije... Szomorú dolog ez, s talán ezért is vágyunk annyian Görögországba, ahol még a kocsikulcsot is az autóban lehet hagyni!

Dóri persze nem kizárólag célirányosan haladt, ezt a partszakaszt is ki kellett élveznie, s azt hiszem, a képeket látva már nem is kell magyaráznom, miért. A szabadság érzése itt teljesen eluralja az embert, annyira idillinek tűnik minden, hogy el sem hiszi, mindez vele történik!

Az érzés folytatódott a dűnesorokon is, mert felmászva a legmagasabb dűne tetejére még tágasabbnak tűnt a panoráma, ahol még egy gyerek is megáll és szájtátva figyeli a hihetetlen harmóniát, ami valahogy hiányzik a Kárpát-medencéből... Pedig nekünk is vannak gyönyörű tájaink, végtelen síkságaink, szeretjük is a hazánkat, de ezt az érzést mégsem kapjuk meg, bárhogy szeretnénk... Sajnos!

S mindenhol ott az a szép puha homok, amiben olyan jó süppedezni vagy csak úgy beletúrni, érezni a selymes simogatását, közben pedig gyönyörködni a tenger elképesztő színeiben, víz, föld és levegő csodálatos harmóniájában, ami rátelepszik az ember lelkére is, s tényleg elönti az embert a boldogság!

De nemcsak az összkép ragadja meg az embert, hanem az apró részletek is, bármerre néz. Ezernyi hasonló képet lehetne készíteni, de nekem a tízezredik sem lenne unalmas, s biztosan rengetegen vagyunk még ugyanígy, mindenki, aki úgy érzi, ki sem bírna egy évet Görögország nélkül! Én biztosan belebetegednék...

Elérkezett az első plákai naplementénk, s talán most még boldogabbak vagyunk az előzőeknél is, hihetetlenül szerencsésnek érezzük magunkat, hogy itt lehetünk, ilyen jól alakult a sorsunk, s újra bebizonyosodott, sokszor örülhetünk, ha valami "rossz" történik, mert ha megpróbáljuk kijavítani, lehet, hogy valami sokkal jobb kerekedik ki belőle, a lényeg az, hogy az ember soha ne adja fel!

Minden nap vége a régi lezárását és valami új kezdetét jelenti, csak itthon sokszor még arra sincs idő, hogy az ember jól kialudja magát, nemhogy elelmélkedjen, mit hogyan lehetne esetleg jobban csinálni... Elveszünk a mindennapi teendők tengerében, alig jut időnk arra, hogy valami olyat tegyünk, amit igazán szeretünk... Ha mindenkinek lenne ideje arra, hogy esténként nyugodtan megnézze a naplementét és közben elgondolkozna az aznap történteken, máris egy jobb világban élnénk...

Mi most arra a következtetésre jutottunk, hogy 3 nap strandolás után elérkezett az idő a sziget más részeinek felfedezésére is, s mivel az új szállásunkkal egész szép összeget megspóroltunk, gondoltuk, egy nappal tovább bérlünk kocsit a tervezett 3-nál, s mihelyt beültünk a hotelünk melletti autókölcsönzőben kibérelt autóba, máris éreztük, hogy a kalandok igazából csak most kezdődnek, a sziget még csak most fogja igazából megmutatni magát!

Először a sziget keleti partját vettük célba, de természetesen nem bántuk, hogy az út a belső hegyes vidékeken halad, ez csak fokozta az élvezetet. Filoti volt az egyik kedvenc helyünk, szinte minden kiránduláson akaratlanul is erre vetődtünk, s szinte már örültünk, hogy minden nap láttuk ezt az elbűvölő fekvésű igazi görög falut. Úgy tűnt, minden út ide vezet!

Pedig a térkép Halkit tünteti fel nagyobb településként és a sziget belső központjaként, ahol meg is akartunk állni sétálgatni, de táblahiány miatt már csak utólag jöttünk rá, hogy már el is hagytuk. Gondoltuk, majd megnézzük visszafelé, ha lesz kedvünk, most inkább folytatjuk az utat, mert elsődleges célunk mégiscsak a keleti part volt.

Filoti egy nagyon szép völgyben fekszik minden oldalról látványos alakú hegyekkel körülvéve, és több fokozatban kínálja az élvezeteket. Az ember először áthalad a falu hosszanti főutcáján s közben igazi görög életképeket lát, még csodálkoztunk is, hogy lehet ennyi ember az utcán és a kávézókban, aztán ráfogtuk, biztosan azért, mert vasárnap van, s talán a templomból tértek éppen haza. De akármikor jártunk erre az elkövetkező három napban, mindig ennyi ember volt, ezek szerint a filotiak szeretik az utcán élni az életüket, de hát nem is kell folyamatosan rohanniuk valahová... A mázlisták!

A nyüzsgő központot elhagyva az ember megpillant egy újabb lehetetlen helyen tündöklő hófehér templomot, aztán a másodikat és a harmadikat is, s miközben az út szintkülönbségeket legyűrő célzatból a völgyoldalban folyamatosan kanyarog, egyre szebbé válik a panoráma, s többször is meg kell állni, hogy kigyönyörködhessük magunkat a lebilincselő látványban.

Filoti csak az utóbbi években indult igazi fejlődésnek, sokáig inkább a kivándorlás volt a jellemző, ma viszont már Naxos legnagyobb falvai közé tartozik sok szép templommal és hangulatos kis utcácskákkal. Jó lett volna sétálgatni itt is egy kicsit, de Dóri legtöbbször már türelmetlen volt, hogy újra strandolhasson a sok szerpentin után, így ez a program valahogy mindig kimaradt.

A következő nagyobb állomásunk Aperanthos, a márványfalu volt. A szigetet rengeteg márvánnyal áldották meg az istenek, ez itt legalább olyan alapvető építőanyagnak számít, mint nálunk a tégla, s ezért sem jellegzetesen kék-fehér kykládi szigetről van szó. Sok modern épület és szálloda folytatja ezt a hagyományt, igyekeznek különleges formákat és alakzatokat létrehozni vegyítve a márványból épített részeket a fehérre meszelt falakkal. Nagyon tetszetős épületeket láttunk, a mi hotelünk is ilyen volt.

A hegyekből egyszercsak megpillantottuk a keleti partot, de utána még sokat kanyarogtunk, míg leértünk a tengerszintre, Dóri pedig szinte az ablakhoz tapadt, mikor lát már meg valami jó kis tengerpartot, ahol végre nem csak ülni vagy feküdni lehet. A képen balra az Azalas-öböl, jobbra Moutsouna még a magasból.

A festői Azalas-öböl nagyon szép élmény lett volna, de mivel kavicsos a partja és nagy volt a hullámzás, nem ejtettük útba, csak felülről csodáltuk meg. Türelmetlen gyerekünk minél előbb Psili Ammos aranyhomokos strandját szerette volna ostromolni, ezért még fényképezni sem álltunk meg, csak visszafelé.

Ez itt Moutsouna szintén még a magasból fényképezve, ami valójában Aperanthos kikötőjeként épült egykor, ugyanis innen szállították el a hegyekben bányászott értékes korundot, ami akkor a csiszoláshoz még nélkülözhetetlen volt. A mesterséges csiszolóanyagok elterjedése óta a korund már jelentőségét vesztette, de meglepő módon a szállítócsillék most is éppen mozgásban voltak. Csak nem a mi kedvünkért kapcsolták be? :)

Moutsouna kis öbleit is csak visszafelé fényképeztük le, ahol még csak most kezdett el fejlődni a turizmus, főleg amióta leaszfaltozták a Panormosig vezető utat. De a sziget keleti felén még mindig nem kell zsúfoltságtól tartani, egy tucat embernél sehol sem láttunk többet még főszezonban sem.

Psili Ammosnál először az autóval megközelíthető északi csücsöknél mentünk le, de az a strand sziklás része, így aki a homokoshoz igyekszik, ne térjen le az útról, a büfé melletti gyalogúton sokkal rövidebb idő alatt odajut. Mi átsétáltunk a sziklákon, onnan nézve így fest a strand.

A víz nagyon lassan mélyül, jó sokáig be lehet gyalogolni a tarajos hullámok folyamatos támadása közepette, s az a jó benne, hogy gyerekkel is tökéletesen biztonságos, mert annyira sekély. Dórinak már homokhiánya volt, ezért először nem is a vízbe, hanem a csorgatós homokvárépítésbe vetette bele magát.

De amikor besétált a hullámokba és rájött, milyen jókat lehet itt ugrálni és szaladozni, már nem érdekelte a homok s kijelentette, ez a legjobb strand, amit valaha látott... Hogy hányszor hallottuk már ezt! S remélem, még nagyon sokszor fogjuk!

A hullámzás ellenére az egészen sekély részeken nagyon is jól látszott, milyen szép kristálytiszta a víz, és a partot is nagyon vonzóvá teszik a szép zöld fák és bokrok, tényleg édenkerti a hatás. Hatalmasnak tűnik a tér, így Dórit újra megszállta a végtelen szabadság érzése és ennek hangot is adott.